Talán akkor fordult minden rosszra, amikor tizenöt évesen a nagyaszonyám oldalán kilovagoltam, La Roal erõdjébõl. Ohh! Mily büszke voltam hogy az Úrhölgy, a Szent Tó szüze, engem választott udvarhölgyéül és elkísérhetem Le Frors Lovagherceg armadája oldalán, a déli, tileai hadjáratra. Magabiztosságom határtalan volt. A Tó Hölgyének áldásával és a számtalan, a harcménjeit léptetõ, fényes páncélú, lovaggal körbevéve nem volt kétségem hogy Bretonia hadserege bármilyen ellenséget elsöpörhet. Hmm…ifjúság, bolondság. A következõ holdtöltére mindõjük húsából a varjak lakmároztak. A Tileai zsoldossereg hosszú pikáira patkányként lettek feltûzdelve mind egy szálig. Kegyetlen mészárlás volt. Akkor úgy gondoltam, hogy ami azután történt az a poklok pokla, pedig csupán az emberi természet megnyilvánulásai voltak. Megaláztak megerõszakoltak, és bilincsbe vertek.

Ezután a pikások eladtak a közeli egy közeli faluban a partmentén portyázó arámius kalózoknak. Az arámiusok ugyan kemény emberek voltak, azonban jól tudták, hogy a rabszolga áru, s mint ilyen az állapota erõsen kihat az eladási árára. Amíg nem okoztam problémát, békén hagytak. Ezt jól megtanultam az elsõ korbácsütés után. A hajóút hosszú volt, nagyon hosszú. Mint késõbb megtudtam, kihajóztunk a Nagy Oceánra. Azonban Ali kapitány láthatóan pontosan tudta, hogy mit csiná, és hogy hová vezérli rabszolga kereskedõ hajóját. A végeláthatatlan tengeren hánykolódva már-már leszámoltam ifjú életemmel, amikor az egyik alkonyon egy magányos hegycsúcs bontakozott ki, a haldokló nap fényében. Ez volt Nihilorya. Nem sziget volt ez, csupán mérhetetlen kopár sziklatömeg, mely meredek falaival késként döfte át a titokzatos vízfelszínt. A hajó legénységén azonnal úrrá lett egy fajta feszültség, amely kiülve arcukra lidérces kontrasztot alkotott a szemükben csillogó mindent elsöprõ vággyal. Tudtam, elértük úti célunkat.

A kapitány pattogós parancsokat osztogatva körbejárt a fedélzeten. Itt nem lehetet hibázni. Nihiloryát éles sziklazátonyok szegéjezték, gyilkos útvesztõként várakozva arra, hogy megannyi hajós meglelje hullámsírját a partjaik mentén. Ali kapitánynak azonban egy furcsa révkalauza akadt, aki szavatolta a hajó biztonságát. Egy fekete árny repült a hajó elõtt, mutatva a helyes utat. Hol keselyûnek látszott a lassan leszálló ködben, hol egy fekete amorf csupa karom lénynek, hol pedig csupán egy denevérszárú árnyalaknak. Nem evilági teremtmény volt. Le sem tudtam róla venni a szememet, teljesen elveszettem az idõérzékemet. Így nem tudhatom, hogy a lény megjelenését követõ percek vagy órák multán pillantottam-e meg a pokol kapuját, Nihilorya bejáratát. Nevéhez méltó méretei voltak. Korlátlan számú bukott lélek tudott bebocsátást nyerni rajta keresztül, a mögötte terpeszkedõ öröké éhes kárhozatba. Hajónk csupán törékeny lélekvesztõnek tûnt, amikor átsiklott rozsdamarta gigászi vasrostélya alatt. A kapu boltívén elhelyezett kis teraszokon mindanyunknak feltûntek azok a kifinomult harcigépek, sötét elf nyílágyuk, amelyek véres ígéretként gubbasztottak szélfutta õrposztjukon. Nem volt kétség felõle hogy egy szempillantás alatt mészárszékké változtathatták volna a hajó fedélzetét. Bár megtették volna! Ami ezután várt rám az ezredévnyi rémálom sötét masszája, melynek a gonosz idõ adott keretet. A hegy belseje egy fedet tengeröblöt zárt magába, melyet a hegy gyomrában ásító, hatalmas barlangüreg belsõ falába mart város, mint elfajzott anyaméh, vett körül.

A szinte tapintható sötétséget csak egy-egy mágikus parázsgömb fénye törte át, amelyek mindenhol megtalálhatóak voltak Nihiloryában. A hajónk útja, egy szintén a sziklafalba vájt hajódokk felé vezetett. Ez a keskeny tengervízzel elárasztott sziklakanyon lett a végállomás. Itt ketrecbe zártak, hogy mint keresett árucikk, nyeljen el hosszú-hosszú idõre a Nihilorya városának bélcsatornája.