A hegyek lábánál, a zöld mezokön és a hatalmas búza, kukorica és napraforgó mezo mellett áll egy falu. Nem túl nagy falu, de nem is túl kicsi. Az ido kellemes, kék az ég amit imitt amott fehér tejszínhabszeru bárányfelhok takarnak. Kellemes késonyári délután. Az emberek a földjeiken dolgoznak, a kémények vidáman eregetik a füstöt mely, viszi a hírt, hogy lassan lehet készülodni vacsorához. A gyerekek fára másznak, vagy a nagy mezokön fogócskáznak. Vidám kacajuk betöltött mindent, a közeli erdoket, a baromfiudvarokat és szüleik szívét is. Hiába, no gyönyöru ez a nap.

Elkezdett alkonyodni. A parasztok mind hazatértek, ettek, egyéb elfoglaltságot találtak maguknak, amit talán hagyunk is, mert elég személyes jellegu. Végül kimentek a falu foterére és elfogyasztották az aznapi söradagjukat. Vigadtak, hisz megvolt rá az okuk. A tél elott sikerült annyi terményt begyujteniük, hogy tudtak vinni belole a közeli városok piacaira, amibol más tudtak venni. Már csaknem sötét volt, mikor hatalmas füstoszlopot vettek észre a kukoricaföld felett szálldogálni.
-A vödröket! Mielott leég a maradéktermés!- érkezett egy eroteljes parancs.
Mindenki sürgött forgott bár néhányuknak már kicsit nehéz volt mozogni a bor, sör és egyéb gabonapárlatok miatt. Az asszonyok megállás nélkül húzták a vizet a kútból, míg a férfiak rohantak a vödörrel. Alig fél óra telt el és már el is oltották. Elkezdték keresni az okát.

-Elina! Elina! Nem láttátok Elinát?- kérdezte az egyik asszony.- Biztos idejött nézelodni. Elina! Elina!
Elkezdték keresni a kislányt. Mindenki megfeledkezett a tuzrol, csak a kislányt keresték, hisz olyan fontos volt számukra. Mindenki a magáénak tekintette, hisz a kukoricamezo közepén aratás közben találtak rá. Keresték, de nem találták, míg végül egy sikoltás törte meg a kutatást. Az egyik asszony talált rá, pontosabban, ami maradt belole. A húst leégette az arcáról a tuz és imitt amott kisebb cafatok, lógtak le a csontról. Ruhája és göndör hamuszürke hajáról (már ami megmaradt neki) arról ismert fel. A no letérdelt és zokogva magához ölelte a szénné égett torzót. Mikor felvették a lányt, akkor találták meg mellette az acél nyílvesszo hegyet.

-Lehetetlen! -kiáltott fel az egyik paraszt. -Hiszen a banditákat mind eluzték!
-Nézd meg bolond ezt a hegyet ez nem banditáké! Ez másmilyen. A banditáké három élu, ez viszont öt élu. Ez nem arra való, hogy megsérts valakit. Fogd meg milyen nehéz. Ez ha eltalál lehet rajtad akármilyen vastagpáncél a hátadon jön ki.
-Honnan tudod?
-Onnan, hogy láttam már ilyet. A sírokba a hegyen túl.
-De a halottak nem támadnak fel, és nézd, meg ha onnan való lenne csupa rozsdának kéne lennie. Biztos visszajöttek bosszút állni. Szólj a gárdistáknak. A banditák visszatértek.
A keresést csak másnapra hagyták. Semmi esély nem lenne a sötétben való kutakodásnak. A fáklya fényét azonnal észrevennék. Másnapreggel elindult a kutatócsapat. Tizenöt könnyuvértezetu szedett-vedett, magukat gárdistának valló banda. A múlt télen jöttek ide azzal a céllal, hogy eluzik a banditákat, ha adnak nekik kosztot és kvártélyt. Tehát elindultak. Nem is kellett sokáig haladniuk, mikor meglátták a banditákat, csak valahogy furcsák voltak. Természetellenes pózban „ültek” a tuz körül. Csatakiáltást hallatva rájuk rontottak, de azok meg se mozdultak. Egy párat lekaszaboltak mire rájöttek, hogy nem élnek már.
-Valaki megelozött minket fiúk. Nem is baj. Elvisszük a fejüket és megint semmi dolgunk. -mindegyik elkezdett röhögni. Az egyik fiatalabb gárdista ekkor azonban rángatózva összeesett. Nyakán hatalmas lyukkal, amibol spriccelt szét a vér. A szemközti fában megtalálták a gyilkos fegyvert. Egy nyílvesszot, ami rezgo tollal állt ki belole.

- FEGYVERBE! -jött a parancs. De már késon. Megelevenedett az erdo. Zöld rongyos és arany lemezpáncélos alakok jöttek elo. Egyik kezükben gondosan kidolgozott fapajzs a másikban hatalmas arany pengéket tartottak. -Úristen ez nem lehet! Ez csak valami illúzió! –Ekkor nézhették meg az alakokat közelebbrol. Mind csontváz volt. Mind. Egyetlen egy élo sem volt köztük. Némelyiknek még ott volt a kis mazsola nagyságra összeaszott szemgolyója, de a legtöbbnek nem. Valami mágia tarthatja oket egyben. A gárdisták szívébe félelem költözött. Az a fajta félelem, amitol az ember a legjobban tart. A lábában mintha már nem lenne csont, csak kocsonya, a szíve majd kiugrik a torkában dobogva, és közben hányinger kerülgeti.

Körbe álltak fel, vált-vállnak vetve. Mindenfelol jöttek. Ketten kitörtek. Megpróbáltak menekülni, de az o sorsuk is halál volt. Legalább tíz nyílvesszo repült utánuk. Hallani lehetett, ahogy a csontot áttörik. A testükön simán átrepültek. Nem maradtak bennük, így hagyva maguk után hatalmas lyukakat. De ok jártak jobban, igaz hogy kínok közt haltak meg, de már rájuk nem várt más csak a nyugalom. Társaiknak még meg kellett küzdeni a nyugalomért. A kör közepe felol ropogást halottak. Alig voltak már csak tucatnyian, de már teljesen harcra készek voltak. A föld megrepedt és egy hatalmas óriási gerincoszlopszeru valami bújt elo belole egy koponyával a tetején, amibol egy tüske állt ki. Pár másodperc és ideérnek a csontvázak, ám ekkor elobújt az is, amihez ez a farok tartozott. Egy óriási skorpió egy bebalzsamozott hullával a közepén. Nem tartott sokáig a harc, ha harcnak lehetett ezt tekinteni. Mindössze egy csontváz esett össze, de az is, azért mert belelépett egy gödörbe és eltörött a lába.
A faluban eközben folyt a munka, mikor egy csomó egészen pontosan tizenöt darab zöld csíkot láttak feléjük közeledni. Nem is közeledtek, hanem inkább zuhantak. Fülsüketíto sikolyt hallatva. Kitört a pánik, mikor becsapódtak.

-Ezek a gárdisták fejei. Fussatok!- rohant el sikítva az egyik vizet hordó asszony.- a parasztok fejvesztve menekülni kezdtek.
-Induljatok!- szólt reszelos hangon a szekereknek Amun-Shro, a sírkirály. A szekerek meg is indultak. Ahogy haladtak eltiporták a búzát, kerekeik pengéivel, pedig elvágták a kalászokat derékmagasságban. A parasztok nem tudtak lefutni egy szekeret, pláne ha megveszekedett csontvázlovak húzzák azokat, így magasságtól függoen szelték fel áldozataikat. Közben, pedig az olyan jól ismert öt élu nyilakat lövöldözte ki az egyik hajtó. Mikor a falu határába értek visszafordultak és visszatértek a domb lábánál gyülekezo sereghez.
A király most a gyalogosaihoz szól. –Induljatok és végezzetek minddel, de óvatosan hisz kell az alapanyag.- földöntúli kacaj hagyta el a száját, mikor a sereg komótosan megindult ezen a gyönyöru nyári reggelen.