„A telihold sápadt fényénél,
a didergõ fák között süvít
a vacogó õszi szél.
Õsz van.
Itt vagyok újra itt megint.
Az úton. Hosszú az út.

Egyedül járom.
Két oldalt sivatag.
Mögöttem por, elõttem kósza árnyak.
Nem, nem.
Van mégis társam.
Ketten is.
A félelem és a magány.

Szóval megyek tovább.
Lépésre lépés.
Megyek elõre, de nem látszik haladnom.
A táj köröttem változatlan.
Konok kopár.
Csak társaim suttognak.
Fülembe, rémisztõ álmokat.
A két rém.
Vállaimon ülve.
Egyre nehezebbé válva.
Örök koloncként.”

A köpenyes alak lassan lépdelt a félhomályban. Lába körül köd és pára fodrozódott és elnyelte léptei neszét. Az út elõtte kacskaringós volt és úgy tûnt a semmibe vezet. A sziklába vájt ösvény falai, akár egy valaha élt óriás torz bordái,fölé magasodtak. A falakat korommal és vérrel mázolt jelek borították. A következõ forduló után aztán rõt derengés kélt az orra elõtt. Arra vezetett az út. Arra lépdelt hát tovább. A veres fény egy barlangból áradt és egy jókora máglya volt, ami a fényt szórta. Körülötte kaotikus alakok tüsténkedtek, lármáztak. Húsdarabokat szúrtak nyársra, egymással pörlekedtek, ittak és verekedtek. A káosz teremtménye mind, bestiák, állatból lett emberek, emberbõl lett állatok.
A barlang túlsó végén kõbõl faragot lépcsõ egy nem túl magas emelvényre vezetett fel. Az alak tétovázás nélkül haladt arra. A teremtmények ügyet sem vetettek rá. Mintha nem is lennének tudatában a jelenlétének. A köpenyes odaért a lépcsõ aljához és ott megállt. Lehajtotta a fejét és várakozott.

Az emelvényt sûrû feketeség burkolta be. Olyan mélységesen fenyegetõ, mintha nem csak a fényt, de mindent elnyelne, ami bele keveredik. A sötétségben egyszerre két izzó pont gyúlt és halk morgás ébredt.
A morgás aztán erõsödött és végül beszéddé vált. A hang mély volt, akár ha kútból szólna, de nem nélkülözte az érzelmeket. Leginkább dühöt, melyet csak a nagy erõfeszítés árán tudnak kordában tartani.
-Ki vagy és mit akarsz itt pondró?- mennydörögte a hang. A zsivaj egy szemvillanás alatt félbe szakadt és az állatemberek fejvesztve menekültek a tûztõl, minél messzebb a hang forrásától. A köpenyes hátravetette a csuklyáját. Embernek látszott. Átlagos, jellegtelen, szõke emberférfinak. Halkan szólalt meg.

-Az hogy én ki vagyok nem tartozik rád. Egy hírvivõ vagyok csupán és üzenetem van a számodra., amit meg kell hallgatnod!
Erre az izzó fénypár kétembernyi magasba emelkedett és sötétségbõl akár egy függöny mögül óriási bestia bontakozott ki. Tartása emberi, habár görnyedt, lábai patákban végzõdtek feje egy bikáé. Szeme vörösen fénylettek, mintha izzó vaspálcák lennének a helyükön ezek látszottak csak a sötétben az imént. Jobbjában hatalmas fegyvert szorított, mely leginkább egy csatabárdra emlékeztetett. Balján vaskesztyût viselt, máskülönben csupasz volt. Dühe szinte tapintható hullámban áradt belõle.
-Csak azért élsz pondró, mert a Mester jelét hordozod. Ha nem így lenne, már befaltam volna a húsod. Találj más hangot, mert itt a Vasfogú trónusánál nem élsz tovább egy percig sem, ha azt hiszed, hogy a jel sokáig oltalmadra lesz!- üvöltötte.
A lépcsõ oldalánál, a hatalmas minotaurusz fajtestvérei léptek elõ fenyegetõen. A testõrzõk.

-Tudom jól ki vagy Vasfogú. Ha úgy látod jónak, hogy életem elvedd, tedd azt. Számadással is ily buzgón járulj majd a Mester elé, mert az izenet, ha nem jut el a füledig az átkod is lészen. Hallgasd hát! Vagy ölj! A választás a tiéd.
A rettentõ bika döbbenten nézte a hozzá képest aprócska alakot. Dühe mintha elpárolgott volna. Intésére a testõrzõ minotauruszok újra a homályba burkolóztak.
Figyelme aztán megint az ember felé fordult és szinte már nyájasan mondta.

-Hallgatlak pondró. De figyelmeztetlek, hogy a szavak mik a szádat elhagyják az utolsók lesznek. Mert, ahogy az üzenetet átadtad agyaraim a húsodba mélyednek és a véred a szukák bõrét festi majd vörösre.
Mögötte a sötétség egy csapásra eloszlott és feltûnt a kõbõl faragott trónus, ahol eddig ült. Trón körül irhák borították a sziklát és rajtuk fél tucat csupasz káosznõstény vonaglott, akárha uruk dühe az eksztázisig gerjesztette volna a vágyaikat.
A férfi arcán nem tükrözõdtek érzelmek. Szenvtelenül kezdett beszélni.
-Mire a nap harmadszor is felkúszik a hegyek hátán te és minden híved felkerekedtek és  útnak indultok a Fekete sziklához. Ott egy portált nyittatott , mely elvisz téged és seregedet Calith Kapujáhozhoz. Ezen a tájon hetvenhétszer átkozott elfek élnek és neked azt szabta feladatul a Mester, hogy egyõüket elhozd neki.
Köpenye alól kiemelt kesztyûs tenyerébõl egy kicsiny lángból szõtt szárnyas teremtmény rebbent és csapongva bár, de gyorsan a meglepett Vasfogú felé szárnyalt. Mielõtt az bármit is tehetett volna az orrához repült és akár egy mély sóhaj eltûnt a lyukban. A köpenyes folytatta a mondókáját.

-Most már látod Vasfogú, hogy ki az akit zsákmányul élve és egészségben a Mester magáénak kíván. Most már tudod, hogy a sápad vérûek hol rejtegetik. Menj el érte és ha a pokol tüzén is kell átgázolnod ragadd el. Tudd, hogy õrizni fogják! Tudd, hogy bár nem sejtik az okát, de a veszélyt érzik! A párja nem kis befolyással bír az elfek között és ha kell hadsereget toboroz azért, hogy kedvesét megvédje. Ezért esett a Mester választása rád. Neked meg van az erõd, arra, hogy forró vágyát kielégíthesse. Ha kezedben az asszony, akkor ezt itt -egy pálcát dobott az óriási bika patái elé- törd ketté és vesd a földre ahogy én is tettem. Portál támad a helyén és te a Mester szolgája zsákmányoddal a színe elé járulhatsz.
A férfi most egyenesen a minotauruszra meredt, ajkán csúfondáros vigyorral szólt.
- Végeztem és most Vasfogú tedd, amit tenni akarsz.
A bika jobbja széles ívben lendült és a fegyver iszonytató erõvel csapott az alakra. Bármely halandó összetört csontokkal és kiomlott belekkel zuhant volna a földre, ám ez esetben a bárd akadálytalanul suhant át a köpenyen. A férfi hátravetette a fejét úgy kacagott, majd jobb kezével búcsút intve lassacskán kifakult a valóságból. A Vasfogú ekkor értette csak meg, hogy nem hús vér emberrel, hanem csak egy varázs keltette illúzióval volt dolga. Dühe ismét az egekig lángolt, csalódott üvöltése megrázta a barlang falait.

Sok száz mérfölddel a Vasfogú trónusától, messze mindattól, amit az emberek Káoszpusztákként ismernek. Egy köpenyes alak lassan felállt és kilépett a igézõ körbõl. A körben futó jelek elhalványodtak már, a gyertyák csonkig égtek. Elvégezték a feladatuk. Füstjük beleolvadta a szobát beborító homályba. Az alak megdörzsölte elgémberedett tagjait és köpenye akár arcának vonásai pókháló gyanánt foszlottak le róla. A feledhetõ szõke emberférfi helyét egy vékony, magas elf vette át. Haja hosszú volt és sötét, bõre sápadt és színtelen, mintha sosem érte volna napfény. Mindközül a szeme volt a legfeltûnõbb. Sötét volt, mint a haja de nem volt fehérje.
Fáradtan rogyott le a fal melletti székre, de a fáradság jólesõ elégedettséggel párosult. Néhány nap és az övé lesz megint. Annyi idõ után végre megtalálta ismét. Hiába próbálták elrejteni elõle. Hiába próbált elrejtõzni. Kudarcot vallottak. Mert megtalálta, mint már annyiszor. Megtalálta, de most nem engedi ki a kezei közül. És újra egyek lesznek, akár valaha rég.
Még néhány nap.

„Mert a nyomodban járok.
Örökkön-örökké.
S a telihold sápadt fényénél,
a didergõ fák között
süvítõ õszi szél sodorja
felém kacajod, jégszemû tünemény.
-Mondd csak vándor kinõtt-e már a szíved?
Megyek tovább.
Dermesztõ fagyban gázolok elõre.
Bár visszahúznak.
Láncukat nyakamra tekerve.
Társaim.
A félelem és a magány.

De mennem kell.
A nyomodban.
Ez hajt elõre egyre.
Utánad epedve haladni.
Kiürült életeket feledni.
A hosszú úton vezérlõfonál
a jégbõl formált szempár.
S ha számtalan életen át
csak egy-egy lépés jut,
mi közeledbe visz,
eljön azaz élet, amikor beérlek.
S az út vége akkor
nem a keskeny sír ölelése lesz,
hanem a boldogság.
Együtt, veled.”

< Prev