(Frank Carroburg levele édesapjához, a hadjárat elso napjairól)
Tisztelt Atyám!
Amikor elbúcsuztam Öntöl a végso csata elokészületei alatt, keveredett bennem a keseruség, hogy elküld maga mellol a legnehezebb idokben és a kíváncsiság, hogy esetleg találunk valamit a térkapun túl.
A leghuségesebb embereimet gyujtöttem magam köré. Ök biztos nem fognak megfutamodni semmiféle sárkány elöl. Átléptünk a kapun, amin túl borzasztó látvány fogadott. Egy hatalmas, groteszk torony, és körülötte egy kiégett pusztaság. Iszonyatos volt a pusztítás. A körön kívül azonban dús növényzetu erdo.
De nem volt ido csodálkozni a tájon. Azonnal parancsszavakat adtam ki, felkészülve egy támadásra. De a kiégett részen semmi élo nem mozdult. A toronyban sem volt nyoma sem varázslónak, vagy sárkánynak. Viszont vörös rúnák fénylettek az ajtón. Sot, inkább elotte a levegoben. Egy felírat, amit nem értettem és egy térképszeruség.
Lehet hogy valaki játszani akar velem, de ezt nem hagyhatom. Minden esetre egyetlen nyomként a térképet kezdtem követni. Sokáig úgy tünt, nemes elfeket követek az erdoben, de aztán eltünt a nyomuk. Majd éloholtaktól buzlo tájakon haladtunk. Negyedik napon hajnalban egy torony tünt fel a látóhatáron, amihez közeledve már az éloholtak is kezdtek elobukkanni. Teljes készültségben értünk a torony tövéhez, melynek túloldalán különbözo felszerelésu csontvázak és más borzalmas torzszülemények sorakoztak fel.
Gyorsan kiválasztottam egy megfelelo dombot, melyen a tüzérek beüzemelték a pokolágyút, a gyalogság pedig elotte sorakozott. A lovasságot a jobb szárnyra irányítottam, mivel szembol is oda közeledtek lovasok.
A Pokolágyú hangos csattanás kíséretében az elso lövésnél besült, a muskétások pedig jobbára a földet lotték.
Az ellenfél pedig közeledett.
Ezért minden osztagot utasítottam, hogy hátráljanak még egy keveset, több idot hagyva a lövészeknek. A varázslóknak kiadtam, hogy a már ismert sikoltozó szörnyet pusztítsák el. Ezen kívül semmit sem tettek, ez is eltartott három ágyúlövésnyi ideig.
A lovasság idejekorán megrohanta a fekete lovasokat. Ez nagyon kockázatos volt, de a parancsnokuk, bizonyos Otto von Berger, párbajban elpusztította a vámpírt, amely az ellenséges osztagot vezette. A többi már gyerekjáték volt, szinte maguktól estek szét.
Jómagam a pallóshordozók élén a temetooröket támadtam meg és rendet vágtunk a soraik között. De egyetlen varázslat mindent megváltoztatott. Egy zombi különítmény "termett" az oldalunkban és olyan félelmetesen rohamoztak, hogy mindenki szerte széjjel futott.
Ezalatt a lándzsások is rohamoztak volna, de a fo tüzérem erosködött, hagyják még közeledni az ellenfelet, az ágyú lövi oket. Állta a szavát. Így a 17 csontváz, amely semmivé foszlott a pergotüzben magára hagyta a 4 társát, akiket könnyedén pusztított el vámpírostól, szellemestol a 2. Kislevi Lándzsás század, az alabárdos különítménye támogatásával.
Néhány ghoul középen áttörte a vonalainkat, megfuttatva a milicistáimat, puskásokat az ágyú kezeloit és az egyik magistert, de Lándzsások ezeket is szétszedték. A lovasság idoközben megfordult, majd két rohammal szétszórta a temetoorök maradékát és a termetodött zombikat.
A csata végére már csak az ellenséges nekromanta volt az ellenfelünk, aki egy újabb zombi osztag teremtésével bebizonyította, hogy nem lehet véglegesen legyozni. Ekkor sajnos vissza kellett vonulnuk, mert felderítoink jelezték egy patkány horda közeledését északról, káosz bestiák jövetelét délrol.
Atyám! Magam is megsebesültem, de a felcser szerint hamarosan felépülök és ígérem elpusztítom néünk ellenségeit.