A láthatatlan háború krónikája
Az ég vöröses, sápatag fénnyel derengett a völgy felett, amikor a skaven sereg, mint egy alaktalan massza, özönlött keresztül a völgy bejáratát jelento kanyonon. A szürkelátnok szent harangja csúcsáról tartott szemlét frissen zsákmányolt területén. Gonosz, sóvár tekintetébol, azonban nem az elégedettség szikráit olvasta ki személyes rabszolgája. A völgyet szinte tökéletesen ellepte valamilyen buzös miazma. A patkányorr, szinte abban a pillanatban amint átlépte a völgy határát, felismerte Nurgle áporodott buzét. Hát mégis elkésett, gondolta. Nurgle kelepcébe csalt minden teremtményt, amely a völgy birtoklásáért indult harcba. S ahogy törtek keresztül az elátkozott vidéken, minden elfertozodött seb, minden rothadásnak indult hulla, minden halálsikoly csak az o erejét növelte.

Azonban, ahogy rot tekintete végigsöpört a vidéken, szeme megakadt egy száraz folton. Az elsárgult fu között ott volt a káoszko. Hatalmas. Lenyugözo. Lélegzetelállító. Méregzölden csillogott a lemeno nap fényében. Azonnal és mindenáron meg kell szereznem, vinnyogta nem emberi nyelvén. Elore! Azonban a parancsra, nem volt már semmi szükség. A koben lakozó entitás mérhetetlen akarata már kiadta a saját parancsát. És ennek nem lehet ellent mondani. „SZEREZ MEG MINDENÁTON!” suttogta mindenki fejében. Százak, pusztultak bele Nurgle mocskába mire a kohöz értek. Mindazonáltal néhányan mégis elérték. Ott álltak a megbabonázva egy pillanatig azután egymásnak estek. Az eszköz nem számított. Tépték, harapták, gyilkolták a másikat. Azután egy pillanat alatt végszakadt az esztelen öldöklésnek. A szemükben továbbra is az orület tüze égett, de ez már a szarvaspatkány szentségtelen tébolya volt. A szürkelátnok leghatalmasabb rigmusait bevetve fanatizálta harcosait az engedelmességre.
Két nappal és két éjjel húzták, vonták a követ keresztül a buzös iszapon. További százak haltak bele a kimerültségbe mire elérték a szurdok kapuját. A patkányvezér tudtat hogy a többi sereg is bizonyára megérkezett már, de a kobol áradó birtoklási vágynak az o vasakarata sem tudott tökéletesen ellenállni. Azt volt minden kívánsága, hogy mindig a közelébe legyen. Pedig tisztában volt vele, hogy megfogyatkozott armadája nem tudja keresztül vágni magát a kint várakozó seregek tömegén. Mindezek ellenére kiértek a völgybol….
A skink pap a felderíto osztaggal az utolsó pillanatban ért a hegycsúcsra, ahonnan már rá lehetett látni a völgy bejáratára. Iszonyú tömegek állomásoztak a mederben. Emberek, elfek, törpék, orkok, sötét árnyak néztek egymással farkas szemet. Feszült csüdben vártak valamilyen megfoghatatlan jelre. Viharelotti csend volt ez. Habár a pap tudta hogy szemén keresztül ura és parancsolja mindent lát, mégis mélységes áhítat öntötte el még az o szenvtelen lelkét is, amikor megszólalt túlvilági hangja a tudata legmélyén. Készülj fel a pusztító ero befogadására hu szolgám, mondta. S mintha ez a mondat lett volna a végszó. A patkánysereg kivonszolta magát a katlanból, egy hatalmas gyönyöru ko kíséretében.
A csöndnek vége szakadt. A seregek megindultak egymás ellen. Mindenki, mindenki ellen. A szövetségek nemléteztek többé. Csak a ko sugalma. Na meg természetesen a halál. És jaj micsoda halál! Mind mennyiségében mind kegyetlenségében a régmúlt csatáira emlékeztetett. Minden talpalatnyi föld iszamós lett a kiontott vértol. A vérengzés azonban nem hagyott alább, sot mintha csak most kezdene igazán fellángolni. Itt már nem százak haltak meg. Ó nem. Ezrek és ezrek lettek az enyészeté percrol percre. A káoszko és a benne lakozó tudat pedig diadalmasan állt mindenek a közepén.
A skink pap egykedvuen nézte mindezt. Aztán elkezdtek halványzöld pikkelyei színt váltani. Eloször méregzöld színt öltött aztán sötét kékké mélyült, ahogy egyre több mágikus energia halmozódott fel testében. Tudta hogy el fog pusztulni, de ez teljesen lényegtelen szempont volt számára. Figyelmét a Slan-tól kapott mágikus ero egybetartására összpontosította. A bore enyhe foszforeszkálása egyszerre csak átcsapott, nappali világosságot okozó fényözönné. Száját varázslatot hívó sziszegés hagyta el. De nem az o varázsolt. Ez sokkal bonyolultabb volt annál, minthogy ezt a pap valaha is akár értelmezni tudja volna. Az idotlen hang hosszan kántált száján keresztül. Iszonyú menydörgés csapott végig a csatamezon. Elnyomott minden más hangot. Még a ko álnok szava is megszakadt. A kobe hirtelen hasított bele minden égi villám osatya. Irgalmatlan energiák tépték az amúgy is meggyötört földön. A ko megremegett majd, az azóta hamuvá lett papra emlékezeton felizzott. Egy pillanat múlva darabokra robbant. Darabjai betelítetek a harcmezot.
Ezzel megkezdodött az a fejezet öregvilág életében, amit a láthatatlan háborúkként emlegetnek azóta is a krónikák. A túlélok mindannyian hazavittek egy-egy darabkát hazájukban. Azonban a benne lakozó tudat nem semmisült meg csak meggyengült. Bárki is tulajdonolt egy darabot a többit is magának akarta tudni.
Így történhetett hogy másfél éven belül tíz hatalmas hadúr tulajdonában volt az összes darabka. Némelyik ott volt az elátkozott völgyi csatánál némelyik nem. Bár mindez testvérgyilkosságon, áruláson, lázadáson, ármányon és általános zurzavaron keresztül következett be. Egész öregvilágon eluralkodott a bizonytalanság, és a nyugtalanság. Mind a tízen egyben akarták látni az Entitáskovet. Ki uralni, ki elpusztítani akarta. Az elf mágusok felismerték, hogy a tudatot csak akkor lehet megsemmisíteni, ha a testetöltött eszenciát ejtik fogságba. Ehhez azonban minden darabra szükség van.
Háborúk kezdték bontogatni véres szirmaikat szerte a birodalom határain belül és kívül. Sok féle ürüggyel sok féle isten nevében indultak harcba. Azonban a hátérben mindig a ko iránti vágy húzódott. Mivel ezen okról kevesen tudtak, még a birodalmak uralkodói sem, ezeket a látszólag összefüggéstelen csatákat összefoglalónéven láthatatlan háborúnak is nevezik a bölcsek. Amely véres. Nagyon, nagyon véres…