A fény bántó élességgel vágott a gárdista szemébe. A gyógyszerek durván visszalökték a kábulatból a kínzó valóságba. Felköhögött. A véres nyál lassan folyt le a szája szélén. Mikor a látása is tisztult valamennyire, észrevette a vele szemben ülő alakot. Nem is alak volt, hanem egy elmosódott folt a gárdista elkínzott világában. Valami kérdést tett fel, de csak kusza hangkupacnak tűnt. Mégis értette mit akart az árnyék tudni.
- Várjon, próbálom összeszedni magam… - nyögte. – Mindjárt… Esetleg kaphatnék inni valamit?


–Hideg cső siklott a szájába, amiből langyos víz csorgott le a torkán. Mennyei volt. Kicsit jobban is érezte magát.
- Szóval a feladat elég furcsán hangzott. Egy lezuhant űrhajó felkutatása és biztosítása a mentőalakulatok érkezéséig. De hogy egy inkvizítor vezessen minket, olyat még nem láttam. DE ismeri a mondást… Az életem a Császáré... –
- A ledobás előtt eligazítást kaptunk. Maga a fő-fő inkvizítor tartotta. Azt mondta, hogy a bolygó lakatlan, de más is keresheti a roncsot, ami valami Fekete Hajó roncsa. Azt is mondta, hogy mindenki, aki nem közülünk való, anatéma alatt áll. Ez röviden azt jelentette, hogy mindenki ellenség…
- Kirel még viccelt is vele, hogy ha túléljük, akkor az inkvizítor nyír ki minket, hogy nem derülhessen fény a mocskos kis titkaikra. Később láttam, ahogy a fejét egy repeszgránát letépte. Hát ő már nem beszél…
Hogy mi történt a bolygón? Hát az maga a pokol volt…