Hátér, téma, hangulatkeltő:

Az égbenyúló torony tetején lévő kilátó ablakát színes fények ölelték körül, de a teremben sötét uralkodott már-már valószínűtlenül fekete. Mégsem vehette fel a versenyt a hatalmas, kaotikus veretekkel díszített ablaknál álló alak szívének sötétjével. Az alak akár egy az ősi istenek által megálmodott szobor állt és kifelé bámult. A bolygó felszínét nézte, odakint színes villámok és borzasztó energia-kisülések csapkodtak, járták eszeveszett táncuk, mint a káosz, a warp kitüremkedései a valós térben.

Az alak a jelenleg élő legnagyobb mágus, Tzeentch mágiájának beavatottja várakozott és közben tűnődött. A türelem ugyan nem tartozott az erényei közé, de nem tehetett mást. Nyugodtnak látszott, de nem volt az. Elemi erejű vágy marta a lelkét. Vágy a tudás után. Vágy, hogy még többet kaparintson meg hogy minél nagyobb tudás birtokába jusson. Mert úgy szomjazta, mint sivatagban eltévedt ember a vizet. Nem céltalanul persze. A tudás hatalom. A hatalom minden. És ő akarta azt. Isten akart lenni. De jelenleg nem tehetett semmit a várakozáson kívül. Így csendben állt a kilátó ablakánál és tűnődött. Dühönghetett volna, e ez csak akkor eredményes, ha van kin levezetni a felgyülemlett feszültséget. Az ő közelében azonban nem volt senki csak legnagyobb kudarcai, az élőholt automaták, az egykor fényes lovagrend, páncéljukban rabul esett, porrá és hamuvá vált néma és értelem nélküli árnyai.

Várakozott tehát és tűnődött. Méghozzá azon, hogy az a szerkezet, amely tőle pontosan tizenhárom lépésnyire eleven fénnyel lüktettet, vajon mikor adja meg a választ a kérdésére. Szolgái a Kiválasztottak hozták el neki dekádokkal ezelőtt, bár sem ők sem uruk nem tudták mire való. De működött. Képeket vetített egy asztalnyi lencsén át. A képek véletlenszerűek voltak. Embereket és idegen lényeket mutattak, ismeretlen és ismerős tájakon, amint épp teszik a dolgukat. Esznek, isznak, dolgoznak és alszanak, harcolnak és üzekednek. Élnek. De ezeknek a képeknek nem volt semmi értelme. Míg azután egy alkalommal egy ismerős helyszínen egy ismerős embert látott, aki már akkor halott volt, mikor Horus nagyúr a hamis  császár ellen vezette seregét. Ez felkeltette a figyelmét. Tanulmányozni kezdte a tárgyat és lassacskán rájött, hogy akaratát fókuszálja az képes bárkit és bármit megmutatni az univerzumban, legyen az élő vagy holt. Mindenkit! Sőt, ha elég erősen akarja még arra is képes, hogy a lencsén akár egy fókuszon át, befolyásolja az illetőt. Akár egy vásári mutatványos a marionett bábjait úgy mozgathatja a zsinórokat. Így aztán számos politikus és hadúr vált játékszerévé. Számos háború robbant ki vagy éppen köttettet béke az ő akaratából. A múlt immáron sokszor változott az ő javára.

Ó hát igen megtehette, mert volt hozzá hatalma. Neki Ahrimannak az Ezer Ifjak egykori főkönyvtárosának, aki titkon az istenek hatalmára tör, mert maga is istenné akar válni. De valami még mindig hiányzik ahhoz, hogy beteljesítse a sorsát. De hát tudja, hogy hol keresse azt a hiányzó mozaikot. Az eldák tudták a titkot. Ebben biztos volt. Tudták és ez a titok olyan rettenetes volt, hogy elrejtették a világ elől. El, arra a helyre, amelyet csak úgy ismernek a Fekete Könyvtár.
A Fekete Könyvtár az elda hiperhálóban rejtezett.
De hol?
Mert bizony ezt nem tudta senki. Ez is titok volt.

Csak állt a kilátó ablakánál és tűnődött. Tudata lassan rákapcsolódott a gépezetre és akár egy teleszkóp, pásztázni kezdte a végtelent. Szinte csak nézelődött, pedig pillantása fényévek ezreit és évszázadok tucatjait szelte át egy szemvillanás alatt. Hirtelen egy gondolat, egy információ villant fel és szúrt belé, akár egy izzó tű. Egy információ, mely szerint élt egy ember, aki már járt a Fekete Könyvtárban.
Ahriman izgatottan elfordult az ablaktól háta mögött hagyva a miazmatikus kisüléseket és a gépezethez sietett.
Tudata lázasan kutatott tovább.
Egyre mélyebbre ásott.
Egy ember. Egy csapat. Inkvizítor, űrgárdista, orgyilkos, zömik. Egy inkvizítor. Igen! Képek villantak a lencsén és agyában tudatosult, hogy mit lát.
Egy mérgező dzsungelvilág, Sztálindróm.
Egy járatokkal szabdalt bányatelep az Antrón.
Homokfútta sivatag a Darvashon.
Pompa és pusztulás a Luxus bolygón.

Nyomok, nyomok és megint csak nyomok, amik a hőn áhított cél felé vezetnek. Egy ember nyomai, egy megtévedt inkvizítoré, akinek a neve…Jaq Draco. Igen. De ez érdektelen, csupán a nyomait kell követni. De azok elhalványodnak egy idő után. Mindenütt ott vannak, de eltűnnek mielőtt eleget mutatnának. Mielőtt megmutatnák hová is vezetnek.
Ahriman mérgében ököllel vágott a lencsére, hogy az csaknem megrepedt. Nem lehet, hogy ily közel a célhoz, ilyen közel valljon kudarcot ismét. Gondolkodni kell.
Ó igen, talán ha rekonstruálná az eseményeket. Na nem az eredeti szereplőkkel, hiszen azok nyomait már túlságosan befedte az idő homokja. Meg aztán túl kockázatos ahhoz a szálhoz nyúlni, hiszen, ha befolyásolja őket még a végén nem jutnak el a Fekete Könyvtárba. Nem, nem őket.
De hát annyi törékeny, befolyásolható elme van az univerzumban. Csak meg kell találni és meg kell ragadni azt a néhányat és a helyes útra terelni. Hogy kutassanak, hogy járjanak annak a renegát inkvizítornak a nyomában. Emberek, eldák, orkok, tauk. Mit sem számít. Csak egy dolog. És ez ő, Ahriman, Tzeentch kiválasztotja.