Áll az ifjú büszkén mundérja fehér, makulátlan tiszta.
Körülötte társai. A gárda büszkesége mind.
Indulnak a harcba, szívük egy ütemre szól, dob se kell.

A vér mit ontani, s hullatni, akarnak bíborvörös. Katonavér.
Hazájuk hívására mennek elõre a tûzbe és esõbe halni, ha kell.
S az ágyúdörgés elsõ szavára, bár észre sem veszik, nyomukba szegõdik a halál.

Egy ütemre lépnek csatára csatát, rohamra roham.
S a nemzet büszkesége, az ifjú kinek mundérja makulátlan fehér,
kezében a gárda zászlajával az élükre áll.

Aztán évek múlnak percekként. Tavaszra nyár, õsz majd tél jön el fürgén.
De a gárda csak megy a tûzbe, hóba, csatába elõre.
Élén az ember, ruhája immár véres és szakadt, de büszkén tartja a zászlót.
Õ nem látja, de nyomukba szegõdött a halál.

S egy gyõztes csata után a vén gárdista szól:
-Gyertek bajtársaim miénk a gyõzelem, de mennünk kell tovább.
Hátra fordul, de az arcok ismeretlenek.
Ifjak mint régen is, de ruhájuk mészfehér, akár arcuk melyre a félelem vont ködöt.
Mert kikkel csatát járt csata után, halottak mind.

Sírjuk, mint útjelzõ kövek, amerre a gárda járt.
Csontkezük a harcmezõn szorítja fegyverük, lelkük a menybe, vagy pokolra szállt.
Életben közülük csak õ maradt.
Mundérja és az arca ráncos, poros és szakadt, pedig nem látott még negyven nyárt.
Ott állt kezében a gárda zászlaja, a vén gárdista és hû társa a halál.

< Előző		Következő >