(Frank Carroburg levele édesapjához, a hadjárat elso napjairól)

Tisztelt Atyám!

Amikor elbúcsuztam Öntöl a végso csata elokészületei alatt, keveredett
bennem a keseruség, hogy elküld maga mellol a legnehezebb idokben
és a kíváncsiság, hogy esetleg találunk valamit a térkapun túl.

A leghuségesebb embereimet gyujtöttem magam köré. Ök biztos nem
fognak megfutamodni semmiféle sárkány elöl. Átléptünk a kapun, amin
túl borzasztó látvány fogadott. Egy hatalmas, groteszk torony, és
körülötte egy kiégett pusztaság. Iszonyatos volt a pusztítás. A körön
kívül azonban dús növényzetu erdo.

De nem volt ido csodálkozni a tájon. Azonnal parancsszavakat adtam
ki, felkészülve egy támadásra. De a kiégett részen semmi élo nem
mozdult. A toronyban sem volt nyoma sem varázslónak, vagy
sárkánynak. Viszont vörös rúnák fénylettek az ajtón. Sot, inkább elotte
a levegoben. Egy felírat, amit nem értettem és egy térképszeruség.

Lehet hogy valaki játszani akar velem, de ezt nem hagyhatom. Minden
esetre egyetlen nyomként a térképet kezdtem követni. Sokáig úgy
tünt, nemes elfeket követek az erdoben, de aztán eltünt a nyomuk.
Majd éloholtaktól buzlo tájakon haladtunk. Negyedik napon hajnalban
egy torony tünt fel a látóhatáron, amihez közeledve már az éloholtak is
kezdtek elobukkanni. Teljes készültségben értünk a torony tövéhez,
melynek túloldalán különbözo felszerelésu csontvázak és más
borzalmas torzszülemények sorakoztak fel.

Gyorsan kiválasztottam egy megfelelo dombot, melyen a tüzérek
beüzemelték a pokolágyút, a gyalogság pedig elotte sorakozott. A
lovasságot a jobb szárnyra irányítottam, mivel szembol is oda
közeledtek lovasok.

A Pokolágyú hangos csattanás kíséretében az elso lövésnél besült, a
muskétások pedig jobbára a földet lotték.

Az ellenfél pedig közeledett.

Ezért minden osztagot utasítottam, hogy hátráljanak még egy keveset,
több idot hagyva a lövészeknek. A varázslóknak kiadtam, hogy a már
ismert sikoltozó szörnyet pusztítsák el. Ezen kívül semmit sem tettek,
ez is eltartott három ágyúlövésnyi ideig. 

A lovasság idejekorán megrohanta a fekete lovasokat. Ez nagyon
kockázatos volt, de a parancsnokuk, bizonyos Otto von Berger,
párbajban elpusztította a vámpírt, amely az ellenséges osztagot
vezette. A többi már gyerekjáték volt, szinte maguktól estek szét.

Jómagam a pallóshordozók élén a temetooröket támadtam meg és
rendet vágtunk a soraik között. De egyetlen varázslat mindent
megváltoztatott. Egy zombi különítmény "termett" az oldalunkban és
olyan félelmetesen rohamoztak, hogy mindenki szerte széjjel futott.

Ezalatt a lándzsások is rohamoztak volna, de a fo tüzérem erosködött,
hagyják még közeledni az ellenfelet, az ágyú lövi oket. Állta a szavát.
Így a 17 csontváz, amely semmivé foszlott a pergotüzben magára
hagyta a 4 társát, akiket könnyedén pusztított el vámpírostól,
szellemestol a 2. Kislevi Lándzsás század, az alabárdos különítménye
támogatásával. 

Néhány ghoul középen áttörte a vonalainkat, megfuttatva a
milicistáimat, puskásokat az ágyú kezeloit és az egyik magistert, de
Lándzsások ezeket is szétszedték. A lovasság idoközben megfordult,
majd két rohammal szétszórta a temetoorök maradékát és a
termetodött zombikat.

A csata végére már csak az ellenséges nekromanta volt az ellenfelünk,
aki egy újabb zombi osztag teremtésével bebizonyította, hogy nem
lehet véglegesen legyozni.
Ekkor sajnos vissza kellett vonulnuk, mert felderítoink jelezték egy
patkány horda közeledését északról, káosz bestiák jövetelét délrol.

Atyám! Magam is megsebesültem, de a felcser szerint hamarosan
felépülök és ígérem elpusztítom néünk ellenségeit.

Tisztelettel:
Fia, Frank