Epilógus

...semmit sem látok, mintha sûrû köd ölelne körül, pedig érzem a nap melegét a homlokomon. A folyamatos ordítás szinte már az elviselhetetlenség határait súrolja, a bûz folytogat és vér tolul a torkomba. Csak halvány emlékeim vannak a mai napról. Erõsen koncentrálok de csak szilánkok villannak az agyamba, vér... az én vérem tehát harcolok, egy reccsenés csontok zenéje, de a fájdalom elmaradt. Próbálom kinyitni a szemem de csupán elmosódott foltokat látok vörös foltokat, mégis érzem, tudom az irányt ennyi megmaradt az ösztönökbõl.

Próbálom megmozdítani a kezem látom az ellenség halvány sziluettjét magam elõtt elsuhanni, minden erõmmet egyetlen pontos csapásra összpontosítok, de egy láthatatlan erõ oldalra dob újra meg újra. Újabb reccsenések, fájdalmas halálhörgés, az erõ ismét oldalra ránt úgy érzem a karom menten kiszakad a helyébõl. A talaj a lábam alatt iszamossá válik, mintha sárban lépkednék esélyem sincs hogy talpon maradjak. A földetérés néhány pillanatra magamhoz térít, látom a szétroncsolt testeket magam körül törpék és goblinok még gõzölgõ hullái hevernek egymáson. Érzem ahogy valami meleg végigfolyik a homlokomon, felemelném a kezem de mozdítani sem bírom. Bilincs.. a csuklómat erõs láncok rögzítik egy vasgolyóhoz, próbálok fókuszálni de körülöttem a világ õrült táncát járja. Nem bírom tovább elhányom magam, az ordítás megszûnik, végre megértem az én hangom volt, ami eddig a dobhártyám szaggatta. Próbálok felállni de csak félútig jutok a mellkasomba fájdalom hasít, mintha izzó dárdahegyet döftek volna bele. Látom még ahogy a hosszú csõ újból emelkedik és a törpe felém köp, "dögölj meg zöldbõrû". Az ólomgolyó ütötte nyíláson vérem lassan utat talál magának a szabadba, a fájdalmat azonban már nem érzem, a táj elmosódik, kifehéredik elõttem a mezõ, majd a foltokból alakok állnak össze. Groom rácos arcát látom felém hajolni, mosolyog és felsegít a földrõl. - Jó újra látni kistestvér, mondja -Gork útja végre hazavezetett...


"Hazatérés"


Mork hetedik havának végefelé jártunk, a törzs fél évnyi fárasztó menetelést és megyannyi csata után megpihenhetett végre. A Vérzõ dombok márcsak néhány napnyi járóföldet jelentettek így Farkasfog Skersh a VIharholló-törzs vezére pihenõt rendelt el. Keveset aludtunk az utóbbi néhány hét alatt és még a máskor olyan kemény fekete orkok is szinte erõtlenül rogytak össze a hûvös alkonyati szélben. A fajtámból talán ha százötvenen maradtunk. A goblinok élete a harcosok szemében nem sokat jelentett, így nem is fordítottak különösebb figyelmet néhányuk elvesztésére. Talán még közöttünk is akadtak, akik feláldozták volna testvéreiket, csakhogy saját nyomorult életüket mentsék és tovább menetelhessenek a nagyok között. Egyetlen ork volt csak a hordában, aki tudta mit is érnek a "kistestvérek" áldozatai a törzs szempontjából. Groom azonban öreg volt már. Talán már akkor is jelen volt, mikor Véreskard Harmish (Skersh atyja) kiszakadt a Csontzúzó klánból és megalapította saját törzsét.

Az mindenesetre biztos, hogy mikor én siheder fejjel idekerültem, már megbecsült öregje volt a hadurak tanácsának. Sámán volt, valaha a vadorkok népéhez tartozott de vérében vezérek, a legnagyobb taktikusok öröksége hagyott nyomot, és mint ilyen hajlamos volt józanabbul nézni a lehetõségeket, mint azt a vérre szomjazó népe megkívánta volna. Harmish helyesen meglátta benne azt a ritka erényt, mely a zöldbõrûek közül igen keveseknek adatott meg, a tudást, az ész vezette tiszta gondolkodást, és befogadta a törzsbe. Sok ember, elf és egyéb szerzet tapasztalhatta már meg saját bõrén, hogy talán hiba volt vérre szomjazó, eszetlen csordának tekintenie Skersh népét. Túlélõ azonban igencsak ritkán akadt, hogy tudását megoszthassa másokkal is, így maradhat meg a köztudatban az a bárgyú buta csürhe képe, ami csupán néhány szakadár harcos törzs sajátossága. A goblinokkal persze kicsit más a helyzet. Népem mindig azon az oldalon áll, ahonnan többet remélhet, mindíg azé a hódolat, aki a nagyobb koncot veti a lábunk elé. Talán a tartás hiánya vezetett oda, hogy szinte már az agyatlan snootlingok szintjén említsenek bennünket egy lapon, és néhány regiment elvesztése ne érjen többet egy kurta vállrándításnál.

Bevallom én sem külömböztem sokban a többi testvéremtõl mindaddíg, amíg Groom maga mellé nem vett és felnyitotta a szemem: - Jegyezd meg Sgrints, a törzs azt jelenti, hogy mindenkit szemelõtt tartva kell meghozni döntéseinket. Minden áldozat egyenlõ súllyal mozdítja a mérleg nyelvét, legyen az a legutolsó sátorfoltozó vagy a hadvezér maga. Egy bolyban királynõ sem létezhet a dolgozók nélkül, mint ahogy a sereg sem lenne teljes a néped áldozatai nélkül. Hét évvel ezelõtt érkeztem, amikor a horda megindult a Tar hegytõl, mikor minden hadrafogható zöldbõrût kivezényeltek és számos törzset egyesítettek. Viharos este volt, a csapattestbõl szinte csak néhányan éltük túl a délutáni csatát, én néhány megmaradt ork harcos vezetésével próbáltam utolérni a hordát, mikor a Viharholló törzs utunkba akadt. Skersh hamar meggyözte az orkokat a maradásról és befogadta õket velem együtt. Sokáig nagyon rossz sorom volt, idegenként még a goblinok közt is az aljanéphez tartoztam. Harcosnak népemhez mérten is gyenge voltam, fiatal és beteges, s késõbb ismerhettem csak fel, hogy öseink utjai közül nekem egy ritkásabb ösvényen kell járnom. Groom érezte a tehetségem már érkeztemkor figyelt, (legalábbis késõbb ezt mondta) mégis csak késõbb vett maga mellé. Nagyon sok hosszú éjszakát kellett végigülnöm mellette, hallgatnom a tanításait és megértenem azt, hogy kiváltságos helyzetben vagyok mágia iránti fogékonyságommal. Megtanította, hogy miként használhatom, de méginkább azt, milyen célra, és milyen eszközökkel. Próbált azzá tenni a goblinok között, ami õ volt saját népében, de tudom még csak tanítványának neveznem magam is hatalmas túlzás lenne. Eltelt azonban a hét év és én minden eltelt hónappal egyre többet szívtam magamba Groom szavaiból, lassan megismertem a sámánok erejének valódi forrását.

A sihederbõl veterán lettem, a kisemmizettbõl ismert, azonban bármennyit is ért Groom szava mégsem elismert. A legtöbb ork szemében továbbra is csak egy voltam a satnyák közül, a goblinok szemében pedig rivális a martalékon való osztozáskor. A törzs javarészt külön utakon járt, bár elõfordult az évek során, hogy néhány csatát más vezérek mellett a horda céljainak érdekében közösen kellet megvívnunk. Skersh mégis igyekezett megõrizni függetlenségét és kimaradni az ellenségeskedésekbõl, amelyek a legtöbb törzs létszámát megtizedelte és elvezetett pusztulásukhoz. Az ára persze megvolt a szabadságnak. A Viharholló-törzs hasonlóan jelképéhez egyre megtépázottabbá vált. A sok magányosan végigvitt csata ha lassan is de elkoptatta a létszámunkat, ezért is határozta el a hadvezér hogy hazavezeti csapatát és saját földjét védve találja meg a megfáradt harcosok nyugalmát. A Vérzõ dombok esõmosta agyagföldje már elõhirnöke volt az utunk végének. Innen már csak az ördöghágón kellett keresztülverekedni magunkat, hogy saját földjeinken tapossunk. Az ég viharos színei rossz ómennek bizonyultak, bár ekkor még nem sejtettük, hogy olyan helyrõl érkezik a baj, amit álmunkban sem gondoltunk volna. A másnapi menetelés a régóta nemtapasztalt pihentség szinte kellemes élménnyé tette még az ilyenkor szokásos civódások is elmaradtak a "kicsik" és a "nagyok" között. Már láttuk a hágó oldlafalai formázta "szarvakat" mikor feltünt a távolban egy nagyobb csoport.

Skersh néhány farkaslovast küldött elöre, hogy kiderítse mibenlétüket, s ezek mikor visszatértek egy kisebb Éjgoblin seregrõl tettek említést. A vezetõjük elmondása szerint a Törpék ûzték a felszínre õket és életüket mentették mikor Gork útjai elénk vezették öket. A sereg vezére Skarsnik volt egy éjgoblin nagysámán. Groomnak már a kezdetekben rossz elõérzete volt vele kapcsolatban, ismert néhány régi történetet róla és Skersht is figyelmeztette, hogy bajt hozhat fejünkre, ha sokáig melletünk haladunk. Mint mindíg most is igaza lett, bár ekkor még senki nem ismerte a teljes igazságot. Skarsnik valaha a Görbe-hold törzs hadvezéreként szerzett magának hírnevet a déli világvége hegységekben. Sokáig tartotta rettegésben a törpék népét és uralma alá vonta az egyik legnagyobb erõdítményüket a Karak Hét Csúcs-ot. Beszélték hatalmát különleges erõnek köszönheti, olyannak, amit csak kevesen birtokolnak, és még kevesebben vannak, akik túl élik élik a birtoklását. Olyan dolog volt , ami egyszerre naggyá tette mindazonálltal uralma alá is vonta gazdájának akaratát. Ez a valami aztán egy napon úgy gondolta elég volt a fanatikus vezetõ önzõ céljaiból és eljött az idõ, hogy újra õ legyen az, akit szolgálnak. Utolérték hát Skarsnifot is a sors kiszámíthatatlan szelei. Tíz évnyi uralmát végül is egy Snorri néven ismeretes törp hadvezértörte meg, seregét szétkergette, leghûségesebb társát Gobblart a barlangi squiget pedig az erõd falára tûzette. Akik nem ismerték a vezér hatalmának valódi forrását azt gondolták Skarsnik elméje megbomlott. Azonban még õ maga sem volt tisztában az események ilyetén alakulásának valódi indokaival. Az egykor hatalmas goblin hadvezér az orkokat kezdte vádolni a vereségért, amiért elmulasztottak "segítõ jobbot" nyújtani és csatlakozni hozzá tárnáiban, pont a végsõ gyõzelem küszöbén. Sokáig bolyongott és szentül megfogadta egyszer mindenkin bosszút áll, úgy a tröpökön, mint azokon a "nagy testvérein", kik (szerinte) kudarcának legfõbb okozói voltak. Gyûlöletét és bosszúszomját beteges fanatizmusával ötvözõdve a kõ ismét hordája felépítésére sarkallta.

A környezõ tárnákban megmaradt kisebb éjgoblin törzseket könnyedén megnyerte ügyének, vezetõiket vagy behódoltatta vagy egyszerûen megölte kivívva ezzel magának a hatalmat csapataik felett. Tanulva korábbi bukásából Skarsniknak szövetségeseket kellett gyûjteni a kinti világból is. Mivel az orkokat gyûlölte és nem is bízot bennük, (vagy azok ismervén irántuk érzett utálatát mind ellenségként kezelték) saját népe közt kezdett a toborzásba. A Világvége hegységet háta mögött hagyva északnak vette az irányt. Kezdetben mivel hadereje jelentéktelen volt mágiájával illetve ravaszságával kellet legyõznie és hordájába olvasztani az útjába akadó zöldbõrûeket, azonban mindíg ott volt vele egy sötét szövetséges, amely ügyelt arra, hogy lépteit a megfelelõ irányba vezesse. A Viharholló törzs szakadárként igen kevés információhoz juthatott, ezért nem tudhattunk semmit Skarsnik bukásáról és az azt követõ eseményekrõl. Skersh védelmet ígért az éjgoblinoknak és megígérte biztosítja az utat az Ördög-hágón keresztül a földjeinkig. Skarsnik serege más volt mint a közöttünk élõ goblinok, sokkal átláthatatlanabbak voltak a cselekedeteik és valami félelmetes sötétség áradt gonosz szemeikbõl. A néhány velünk töltött nap alatt töbször az orkokkal is szóváltásba keveredtek és kárörvendõen vigyorogva nézték, amint Skersh rendre utasítja harcosait. A fõnököt kötötte az adott szó, becsülete nem engedhette, hogy akárcsak egyetlen éjgoblinnak is baja essék.

Egyik este Skarsnik eljött hozzám és megpróbált meggyõzni róla, hogy vessem le kötelékeimet és válasszam a szabad életet. Azt mondta érzi bennem a tehetséget és tudja nagy sámán válhatna belõlem mellette. Hosszasan ecsetelte, hogy az orkok csak kihasználnak bennünket és csupán az áldozati kecske szerepére szánnak bennünket a csatatéren. Próbált rávenni ,hogy biztassam fajtársaimat és próbáljam õket rávenni, hogy csatlakozzanak seregéhez. Hatalmat és mérhetetlen dicsõséget ígért. Azonban én Groom jó tanítványának bizonyultam, tudtam a törzs egy és mi mind ide tartozunk, így nemet mondtam a kérésre. Ekkor láttam meg elõször fellobbanni a sötét tüzet Skarsnik szemében, megértettem azt amit tanítóm már elsõ nap meglátott benne. Az eztkövetõ néhány napban sokszor láttam az éjgoblinokat törzsünk goblinjai között, maga Skarsnik is többször tartot beszédet a táborverés után, persze mindíg ügyelve arra, hogy egyetlen ork se legyen fültanúja az eseményeknek. Figyelmeztetéseink és tanácsaink mind haszontalannak bizonyultak, Skersh nem vette komolyan a veszélyt sõt Skarsnik behízelgésével azt is elérte, hogy engem kiáltsanak ki lázítónak. A baj a második együtt töltött héten következett be.

Az hágó rideg sziklafalai közül kiérve; utolsó alkalommal immár; tábort ütöttünk. Az orkok óriási máglyát gyújtottak a hazatérés örömére. Az est végére szinte az összes harcos részegen hortyogott, az õrök pedig valami furcsa gyomorrontástól szenvedve kínok között fetrengtek a földön. Alig néhány perc alatt játszódott le szinte az egész lázadás. A törzs goblinjai Skarsnik mellé álltak és az éjgoblinok segítségével elvágták a földön fetrengõ orkok torkát majd együtt a törzsfõ sátrához vonultak. Skersh értetlenül állt a történtek elõtt és keserû dühét a közelben álló goblinokra zúdította. Több mit 10 percig harcolt de végül ezer sebbõl vérezve több tucat goblint magával rántva elesett. Bár testvérei kezétõl mégis a saját földjén érte a végzete úgy, ahogy mindig is szerette volna. Amíg a goblinok az ork vezérrel küzdöttek Skarsnik Groommal csapott össze, aki megpróbált segítséget nyújtani az elárult törzsfõnek. Mork ezen az estén azonban nem vetette ránk szigorú tekintetét, és a piszkos mágia gyõzedelmeskedni tudott az öreg ork sámán felett. Méltatlanul kellett elpusztulnia, és vele a horda egyik legnagyszerûbb öregét veszítette el. Az én életemet Skarsnik megkímélte, és egy talán még a halálnál is rosszab kínokkal teli jövöt jelölt ki számomra.

Rabszolga lettem, a saját fajtám rabszolgája, kiszolgáltatva mindenki kényének-kedvének és a goblinok szadista fantáziáinak. Másnap a zsákmánnyal felszerelkezve a sereg tovább vonult. Hosszú heteket, majd további hónapokat vándoroltunk és közben egyre többen és többen lettünk, magunk mögött csak vért és aljas árulást hagytunk. Közel fél év múlva értünk el a földre,melyet Skarsnik uticélként kijelölt, ekkor már több mint 500 goblinnal, trollokkal és squigekkel megerõsödve újra készen egy háborúra. Elmém eddigre azonban már szinte teljesen megbomlott, a mindennapok kínszenvedéseinek, az éjgoblinok õrjító kínzásainak de fõleg a sámnok undorító kísérleteinek, a gombafõzetek ivásának hatására. Ruháimat elvették sötét köpenyben, kezemen és lábamon láncokkal kellett köztük járni, megfosztva minden lehetõségtõl a halálhoz, ami a megváltást jelentette volna.

Nem emlékszem sem a napra, sem a helyszínre, amikor is a törzs Skarsnik vezetésével az elsõ igazi csatáját vívta a régóta áhított ellenséggel. Nem láttam sem a törpöket sem a goblinokat. Nem léteztek körülöttem a trollok, nem kiáltottak fájón elnyúló hangon a farkasok, nem hallottam a nyilvesszõk surrogását sem a törpök ágyúinak dörgését. Körülöttem minden és mindenki egyetlen arcot viselt csupán, és minden szemben csak az a bizonyos sötét tûz éget. Mikor a láncaim eloldották, azzal az õrült indulattal vetettem magam a csatába, hogy elpusztítsam az összes Skarsnikot körülöttem... ...Az Ezüst-ér klán thunderejei megkeményítették tekintetüket, amint látták az örült fanatikust a hosszúszakállúak közé csapódni, majd mögöttük újra elõbukkani. Próbállt lábra álnni, hogy újrakezdje öngyilkos tombolását. -Az eszement goblint meg kellet állítani mielõtt teljesen szétzúzza a seregtestet. -Elsõ sor féltérdre.... -Célra tarts.... -Tüüz.... Az ólomgolyók mennydörgésszerû robajjal kezdték útjukat és suhantak egyenesen a fantikus irányába. Jónéhány célttévesztett, de egy pontosan a mellkasába csapódott. A goblin térdre eresztkedett és merõen rájuk bámult, szemében még mindíg az õrület tüze égett. Hamish újra a vállához emelte a mordájt és tüzelt. -Dögölj meg zöldbõrü...