Köszönöm ezt a remek estét Liniara úrno nem is tudom, mikor éreztem magam ily kellemesen. Mivel hálálhatnám meg hogy, részt vehettem a csillagok születésének ünnepén. Óh köszönöm kedves szavait, de tudom hogy csak Teclis, édes testvérem, kérésének hála oszthattam meg kegyeddel az élet eme mulató, gyönyöru pillanatait. Tehát akkor hogy gondolta, merre találjon ránk a felkelo hold? Azt hiszem ez remek ötlet, én is régóta meg szeretném hallgatni az új harmat színfoniát. Igen tudom, hogy a Kristály Toronyban játssza ma este Fileron mester, de a Susogok ligetén keresztül hamar oda érünk, és úgy is oly gyönyöru ez az este. Sétáljunk.

Csak ön után hölgyem. Oh.. kegyed túloz, igaz hogy megannyi csatát láttam már hosszú életem során, de nem hinném, hogy túl tehetséges mesélo lennék. Nem, eszem ágában sincs kéretni magamat, ha egy ilyen szép hölgy kéri, természetesen, megpróbálom eluzni az unalom szellemét a személye körül, egy régi mesével. És mely csatáról szeretne hallani? A legkülönösebbrol? Ám legyen. Azonban figyelmeztetem, nem egy romantikus elbeszélés lesz! Nos akkor…

Ez nem is oly régen eset meg velem. Az egész egy déli hegység lábánál történt. Bizonyos Fagypöröly hegységnél. Annakidején azt gondoltam ez, is mint minden hasonló háború az önzés, hatalomvágy, kapzsiság miatt tört ki. S valljuk meg osszintén ezelott és ezután is ez mindig így is volt. Azonban ez más volt. Mikor odaértünk azonnal felmértem a helyzetet. Egy törpe király próbálta összeszedegetni klánja régvolt dicsoségét. Száz-kétszáz évenkét valamelyik mindig megpróbálkozik vele. Ez is megpróbált egységet kovácsolni ellenségeinkbol. Azonban ami ennél sokkal meglepobb volt, sikerut is neki. Ez már eleve rossz eloérzettel töltött el. Hát, még amikor megtudtam, hogy a szövetséges birodalomi hadseregeket maga, a császár vezeti csatába.

Túl sok erovonal összpontosult hirtelen ezen a vidéken. Azonban az hittem, hogy a Teremtések könyve az okozója mindennek. Törpék nem álltakották úgy ellopni, hogy nem kérdezték meg a könyv saját hihetetlen eros, öncélú entitását. Én éreztem, hogy hív valamit, ami megvédi. Egy bajnokot. A legrosszabb rémálmainkat is felülmúlót. De nem tehettem semmit ellene. És ha tehettem volna, akkor sem értem volna vele semmit. Hiszen mint ahogy az elobb említettem, tévedtem. Nem a könyv akarata volt a forrás. O csupán összpontosította az eseményeket erre a helyre. O is csak egy figura volt egy gigantikus sakktáblán. Mire felsorakozott a seregünk az ellenség is felfejlesztette a seregét pont velünk szemben. S ettol a pillanattól kezdve, az egész, mint egy hatalmas rémálom bontakozott ki. A mi oldalunkon szinte a semmibol megjelent egy egész szentségtelen horda, élükön a Teremtés Könyvének bajnokával. Egy osvámpírral. Fekete páncélja elnyelt mindent fényt, amivel a hold megvilágította a csatateret. Kardját olyan tökéletes természetességgel tartotta kezében, ami biztosan mutatta természetfeletti mivoltát.

Ha valakinek nekem ezt biztosan elhiheti kedvesem. Szinte azonnal megtalálta ellenpárját a mélység démonai között. A vámpírok lelkében tomboló szörnyet megtestesíto alakot. Minden mélység urát. A Srtigoi osvámpírt. Az oket körülvevo halálon túli borzalmas kreatúrák csatája tökéletesen semmibe veszett abban a pillanatban, ahogy ez a két hatalom egymásnak esett. Hatalmuk olyan kis területre koncentrálódott hogy szabad szemmel látható fekete energia burok vette oket körül. Egy-egy csapásuktól egész hadtestek haltak volna szörnyet. Erejuk, még a nappengét is felülmúlta. Azonban ok hiába tépték egymást ízekre, mindkettojüknek, szinte azonnal összeforrtak sebeik. Akkor úgy tunt évszázadokig fog tartani küzdelmük. Ezzel azonban nem volt vége a meglepetéseknek. A birodalmi nemesek egyikérol is lehullott az álarc és felfedte förtelmes valóját. Egy káosz úr volt o. És én ennek az oldalán harcolok! Borzalmas felfedezés volt. Hirtelen nem is tudtam ki ellen, harcoljak. Aztán mégis gondoltam egyet és a törpékre vetettem magam. Úgy lehet a leggyorsabban véget vetni ennek a rémálomnak, ha minél elobb visszaszerezzük a könyvet. A császár is így gondolhatta hiszen egyszerre vetettük rá magunkat az törpe hadtestekre.

Népünk büszke harcosai is követték példámat. Én eloször is egy éloholt szekér osztagot vertem szét. Könnyu volt egyszeru ember által késztett tákolmányok voltak. Majd a gonosz éloholt fopap égett halálra pengém dühének lángjaiban. Sajnos a mögöttem rohamozó szekér hadtesteket egy ördögi skaven szerkezet valamiféle ágyú tizedelte félelmetes zöld villámjaival. Így megpróbáltam elpusztítani ezt az eszközt, de hullagyalázó szörnyemberek állták utamat. Levágtam oket mind egy szálig. Szétnéztem a csatatéren és szinte azonnal belém hasított a felismerés, amin megpillantottam egy öreg Fehérszakállú törpét. Igen kedvesem o volt a legendás Fehér törpe. Még egy erovonal húzódik, a csatamezon. Ez már több volt, mint véletlen.

S egy pillanat múlva az éjszaki égboltra nézve megpillantottam a négy csillagot. Ekkor volt a négy csillag együttállása. Név szerint: A Kovács Pörölyét a Fehér törpe, a Bástyát a Császár, az Önmarcangoló Istent a két vámpír harca, míg az Esthajnal csillagot én testesítettem meg a harcmezon. S ekkor már tisztán láttam, hogy az istenek játékszerei vagyunk. Az csata egy hatalmas, véres szertartás, amely az istenek kifürkészhetetlen játékának része. Hirtelen megsajnáltam seregem minden tagját, aki mellékszerepet vállalt ebben a véres színjátékban. Akkorra már szinte mind holtan feküdt a földön. Az íjászokat skaven orvgyilkosok mészárolták le, míg a lovagjaimat és a gárdistákat a fehér törpe szórta szét. Szomorú látvány volt.

A jobb szárnyon a káosz tombolt. Keresztül vágta magát az orkok és skavenek tömegén. Amott egy miszlikbe szabdalt óriás vére keveredet a patkányogrék szennyes béltartalmával. Elso felindultságomból azonnal neki rontottam a vámpírokat körül vevo éloholt hordáknak. Azt gondolva, ha átvágom magam a tömegen, végezhetek az egyik vámpírral, ezzel megtörve a négy csillag együttállását. Azonban hamar rádöbbentem hogy a terv nem kivitelezheto. Így inkább az erdon át megpróbáltam elhagyni a csatateret. Azonban ez is kudarcba fulladt, éreztem, akaratom nem dacolhatott az istenekével. Életemben eloször nem én voltam saját sorsom szövoje. Tehetetlenül néztem, ahogy az utolsó dicsoséges elf szekér a küzdelembe veti magát a császár oldalán. Eloször eltiporták a skavenek szentségtelen harangját majd a Fehér törpére vetették volna magukat, de rohamuk lendületét megtörte a skaven villámágyú zöld sugara. A kocsi pozdorjává robbant, míg a császár griffje azonnal kiadta a lelkét, ahogy a sugár keresztu vágta magát rajtuk. A császár így szemtol szemben állt a Fehér törpével. A párbaj hamar eldolt. A császár súlyos sebet kapva rogyott össze. S ezzel az együttállásnak is vége lett egy csapásra. A vámpírok küzdelmének is vége szakadt.

A fekete páncélos vámpír a erejét vesztve az árnyékokba olvadt ellenfele pedig beleveszett az ott masírozó lidércek tömegébe. Végre én is képes voltam vissza vonulást vezényelni, megmaradt csapatainknak. Tulajdonképpen, aznap este, gyozelmet aratunk. Azonban alig vártam hogy elhagyhassam gyozelmem színhelyét. A topék visszavonultak barlangjaik mélyére s példájukat követe a maradék földalatti szörny is. Az éloholtaknak, a hajnal elso sugaraira, nyomuk veszett mintha sosem lettek volna. Azonban még sokáig folyatódott a káosz eroi és a birodalom katonái között. Hogy mi lett a vége? Nem tudom, de nem is érdekel. Hm. Kicsit melankolikussá válok, amikor ezek az emlékek megrohannak.
De néz! Meg is érkeztünk hallja ezt a szép muzsikát? Hagyjuk ezeket a komor gondolatokat hosszú még az este, még bármi megtörténhet…