A halászok most is, mint minden hajnalban kifutáshoz készítették hajóikat. Garalon a falu elöljárójaként ma is közöttük járkált, éles szeme mindent észrevett, minden hibát kijavíttatott. A készülõdés monoton zaját általában semmi nem zavarta meg, de most éles hang hasított keresztül a kikötõn ülõ párán.
-Garolon! Merre van Garolon? Ki látta?- szállt egy ifjú hang az öböl felett.

1.    fejezet

Dördülés.

Viharos szél tépázta a hegyet borító fenyvest. Századéves fák hajoltak szinte földig erejétõl. Némelyik, öregebb fenyõrõl szinte teljesen letépte a leveleket. A fekete, szinte nem evilági fellegek eltakarták a hold és a csillagok fényét. A levegõ megtelt valami megfoghatatlan delejjel. Egyetlen állat sem merészkedik ilyenkor a szabadba. Az egyszerû állati ösztönök megérzik a veszélyt. Nem tudják mi az, csupán érzik. Ám most tudták is. Valami szabadulni igyekszik a rákényszerített bilincsbõl. Olyan dolog, ami a zsigerek szintjén ébreszt félelmet minden élõ, lélegzõ teremtményben. Valamiképp minden sejt, minden ideggóc emlékszik rá, noha eónok óta lapult, várva a szabadulást. Az õsi gonosz feszegette börtöne falait.
Dördülés.

Innen nincs tovább- gondolta starii batku Zoltarenko- ezt a csatát nem fogjuk túlélni. Az ezred nem tud idõben felmenteni minket.
-   Igor! Hogy áll a rádió? Van már kapcsolat?- kiáltott hátra.
-   Nincs batku! Csak zörej. Valami leárnyékol. - jött a válasz a rádió fölé görnyedõ gárdistától.
-   A knáz hogy van? – jött a következõ kérdés.
-   Nem húzza má’ soká batku. Orvos kéne neki, nem egy marék kötszer. – válaszolt a szanitéc.
-   Rendbe’ lesz nem soká. Nem hinném, hogy a nidák sokáig várnának. – szólt a batku. – Jönnek majd a vérszagra, mint a legyek.

Húsz gyalogos ült egy régi ház bunkerré alakított romjai között. A falakat vér, a földet elesett katonák testei borították. - Adj egy staubot Róka! Tudom, hogy van nálad. - Mé’ nem szerzel te is magadnak? – válaszolt a Rókának hívott katona. – Ebben a városban dögivel vannak a raktárak, csak a lakatot kell leverni róluk! Mindég az enyimet szívod Dorag. - Mer’ tenálad mindég van. – jött a válasz a hatalmas termetû gyalogostól, akinek az orra helyén csak egy rezgõ hártya volt. Talán csak õ maga tudta, hogy egy csatában vesztette el vagy már így született. - Azé’ jó hogy vége van, oszt csak ülhetünk itten a seggünkön. – szólt közbe egy harmadik – Má’ nagyon untam azokban a bûzös lukakban.