1.    fejezet

Dördülés.

Viharos szél tépázta a hegyet borító fenyvest. Századéves fák hajoltak szinte földig erejétõl. Némelyik, öregebb fenyõrõl szinte teljesen letépte a leveleket. A fekete, szinte nem evilági fellegek eltakarták a hold és a csillagok fényét. A levegõ megtelt valami megfoghatatlan delejjel. Egyetlen állat sem merészkedik ilyenkor a szabadba. Az egyszerû állati ösztönök megérzik a veszélyt. Nem tudják mi az, csupán érzik. Ám most tudták is. Valami szabadulni igyekszik a rákényszerített bilincsbõl. Olyan dolog, ami a zsigerek szintjén ébreszt félelmet minden élõ, lélegzõ teremtményben. Valamiképp minden sejt, minden ideggóc emlékszik rá, noha eónok óta lapult, várva a szabadulást. Az õsi gonosz feszegette börtöne falait.
Dördülés.

Groteszk oltár a magányos tisztás közepén. Vértõl iszamos. Tucatnyi feláldozott lélek még gõzölgõ vérétõl. Emberi elme képtelen befogadni az itt uralkodó rettenetet. Megnevezhetetlen lények körtánca. Karok, csápok, ollók, lábak, mancsok örvénylése. Fogak, agyarak, szemek villanásai. Kaffogás, üvöltés, morgás, ének. Dobok, csont sípok (vajh miféle csontok?), szarvkürtök. Strucclábú nõk vezetik ezt a hagymázas õrületet. Kések a kezekben. Az oltár elõtt agancsos sisakos sötét páncélos alak. Jobbjában görbe tõr, baljában még dobogó szív. Utolsó áldozata szinte sóhajtva csúszik le a durva, vörös kõlapról. Lelke sikoltva szakad szét az éjben.
Dördülés.

Magas, vékony alakot taszajtanak elõre a strucchölgyek. Hosszú seszín haján megcsillan a fény. Fény. A horda körül borzalmas fáklyák világítanak. Karóba húzott csecsemõk felhasított gyomrában olaj ég. Kanócaik remegnek a szélben. Szentségtelen kórus vonyít akár a dühös farkasfalka. Kántálás. A vértes szava, mint a száraz pergamen. Szinte csontig hatolnak a mély, dübörgõ igék. Az áldozat testén temérdek vágás. Karmok, fogak kapnak felé az oltárhoz vezetõ útján.
Dördülés.

A kék szemben beletörõdés és félelem. Karjait és lábait durva mancsok ragadják meg, feszítik az oltárkõre. A görbe, kéken izzó tõr már a mellkasa felett. Az igék már a lelkét tépik. Õsi lélek. Nehezen válik porhüvelyétõl.
Dördülés.

A fák között csillanás. Nyílvesszõ hegyén csillanó fény. Erõs, vékony kéz feszítette íj a tisztás szélénél.
Dördülés.
Utolsókat tépõ mágikus igék. Lesújtó tõr.
Dördülés.

Kireppenõ vesszõ. Sebes akár a tengeri szél.
Dördülés.

Húsba vágó acél. Halál.
Dördülés.

Csalódótt üvöltés.
Õrülten tombolva kitör a vihar.

Törve-zúzva tört elõre. Erejének semmi sem szegülhetett szembe.

Voromwé az ablakon át nézte a naplementét, miközben a zenészek az õ mulattatására játszottak. Benne volt ebben a dalban minden, mi népét jellemezte. Egyszerre volt a harmónia, a belsõ béke és a vad, fékezhetetlen pusztítás. Akár a mágia, amit oly könnyedén uralt az elfek népe.
Máskor élvezte a zenét, most segített neki. A dal ritmusa, a hangszerek hangjai vezették, ahogy õsei képességéhez folyamodott. A jövõ erõvonalait kutatta. Nem volt látnok, sem mágus, bár az ember-parányok annak tartották volna, most mégis oly fesztelenül hajtotta uralma alá lehetséges és a valószínûtlen hullámait, mint a Birodalom legnagyobb varázslói. De õ csak harcos volt. Rég folyamodott utoljára ehhez a módhoz, érezte a gondolatait tompító fáradtságot. Tucatnyi utat látott, legtöbbjében ott vicsorgott rá a vér és a halál, régi ismerõse mindkettõ. Egyre homályosabbak lettek a képek, abbahagyta hát. Büszkeséget érzett, akarata acélos maradt, dacára a tétlenség dekádjainak.

A kezében tartott levélre gondolt. Vajon valóban azt jelenti, amit olvasott, vagy meg kell keresnie a szavak mögötti tartalmat? Sosem szerette a politikát. Harcosnak nevelte atyja, harcost látott benne mindig a környezete. Dekádok óta élt már itt. Az utolsó földön az Elveszett Szigetek elõtt. A dolga egyszerû, mint minden itt élõnek. Védeni az erõdöt és mindazt, mit a földmélyi csarnokok rejtenek.
Halk disszonáns zaj. Azonnal visszatért a valóhoz.
-   Nagyúr! A Léleklátó kér Téged, hogy fogadd.- ezüstös vértû ajtónálló szól hozzá.
-   Közölte, mirõl kíván eszmét cserélni?
-   Nem, Nagyúr! Mindössze azt kérte, mutassuk fel ezt.- Kékarany ragyogású ékkövet emelt fel a harcos. Callith lélekkövét.
A nemesen metszett arcon pillanatnyi csodálkozás suhan át.
-   Fogadom.

A kétszárnyú ajtón furcsa, a helyhez nem illõ alak lép be. Vérvörös köppenybe burkolózott karcsú nõalak. Szépsége földöntúli lehetne, ám kezeit, arcát megannyi kígyó, különös rajzolatok hálózzák. Hajában barbárnak tûnõ szent ereklyék, õsi elf csontok, õsanyái csontjai vannak fonva.
- Köszönöm, hogy idõt szánsz reám Lovasok vezére!- hangja hideg, sírok, korok érzete. – Népünk õseinek üdvözletét hozom.
- Légy üdvöz Léleklátó. Szálljon reád áldás. Megtiszteled látogatásoddal lakomat.
- Nékem megtiszteltetés szótváltanom Veled. De engedd meg, hogy durván megsértve az illemet, jöttöm okára térjek. Ismét megtörtént, mit megjövendöltek az õsök. Az emberek világában elszabadulóban a hatalom, mely fertõzi világunk. Itt az idõ, hogy zászlót bonts és északra vezesd sereged.
- Léleklátó! Engem, s õseimet eme erõd védelmére rendelt ide népünk tanácsa és a Fõniksz Király. Mindaddig míg õk nem utasítanak, nem mozdulhatok.

- A kérés Alerielle-tõl érkezett. Az Örökkirálynõ aggódik az emberek birodalmában dúló háború miatt. Õsi földjeinket vér öntözi. Emberek, törpék, félszerzetek, orkok és a káosz követõinek vére. A hadjárat, melyet a rend ellen indított egy, ki kegyelt a káosz által jó álca valakinek, hogy szabadon engedjen egy börtönbe zárt rabot. Õseink foglyát ki veszélyesebb népünkre, mint észak minden hatalma együtt. Temti-vartast.
- Az õrült slann-t. Az északi kapu megnyitóját.- a fenséges arcon ráncok jelentek meg. Aggódás.- A Fehér Torony mit tesz? Közelebb vannak. Lehet, nem elég az idõnk ekkora útra.
- Erejét javarészt leköti Ulthuan védelme. Téged kér, fékezd meg, ki felébresztené Temti-vartast. S üzeni, vértestvéred és fegyvertársad, Arthedain már odaért és kutatja a nyomokat.
- Õ megtalálja. Õ és árnyékharcosai célt fognak érni. Megfújatom a kürtöket. Callith serege megtorol minden népünk elleni bûnt!
Innen nincs tovább- gondolta starii batku Zoltarenko- ezt a csatát nem fogjuk túlélni. Az ezred nem tud idõben felmenteni minket.

-   Igor! Hogy áll a rádió? Van már kapcsolat?- kiáltott hátra.
-   Nincs batku! Csak zörej. Valami leárnyékol. - jött a válasz a rádió fölé görnyedõ gárdistától.
-   A knáz hogy van? – jött a következõ kérdés.
-   Nem húzza má’ soká batku. Orvos kéne neki, nem egy marék kötszer. – válaszolt a szanitéc.
-   Rendbe’ lesz nem soká. Nem hinném, hogy a nidák sokáig várnának. – szólt a batku. – Jönnek majd a vérszagra, mint a legyek.
Körbenézett a fedezékbe húzódott emberein. Nem sokan maradtak. Az egész szakaszból alig tízen nézték az utat, amerrõl az ellenség jöhetett. Tízen. Abból is szinte mindnek van kisebb-nagyobb sérülése. Legalább fegyverekben jól állnak. Van két lézerágyú, egy lángszóró és egy plazmapuska. És elegendõ energiacella akár két napra. Mintha lenne annyi idõnk- mosolyodott el magában.
-   Starii batku! Jelentést! – szinte alig hallható a parancs, a batku mégis azonnal reagál.
-   Visszavonultunk a generátorházban, knáz. A szakaszt gyakorlatilag megsemmisítették, összeköttetésünk nincs, erõsítésre nincs kilátás. Mielõtt behótt a rádió, még fogtuk, hogy nekünk kõ fedezni az ezred balszárnyát, amíg felmentenek. Hát nagyjábú ez a helyzet. Tízen vagyunk harcképesek. Ennyien maradtunk. Meg maga. Hát ez va’.

-   Batku! Mondja el mi történt. Nem emlékszem semmire.
-   Hát… Az vót a parancs, hogy foglaljunk állást a város szélén, oszt állítsuk meg a nidákat, ha erre akarnának gyünni. Hát uram, megpróbáltuk. Mikor odaértünk, akkó még nem látszott semmi gond. Igaz a dzsungelt hagyták túl közel nõni a városhoz, de amúgy jó állásaink vótak. Na vagy két órát vártunk, elhelyezkedve, ahogy kõ.  Akkor megjöttek. Szpasi bih! Mint a sáskajárás. Mire észrevettük õket már lerohanták az elsõ rajt. Lõttük õket mindennel, hullottak is rendesen, de csak nem akartak elfogyni. Mi voltunk a balszárnyon, hozzánk értek utoljára. Magát szinte kettészelte az egyik. Nurt, Wasylt és Bogdant szinte széttépték. Aztán elmentek. Nem tudjuk miért. Loboda és Rurik valahogy túlélte a motorosok közül és Nalavejko is megúszta a parancsnokiból. Hát ennyien vagyunk.

-   Rendben batku. Értem. Adjon egy fegyvert és segítsen oda a lõálláshoz.
A knáz szédelegve a vérveszteségtõl nézte a csatamezõt, ami a dzsungel felé terült el. Látta a kiégett kimérát, a földön elszórt fegyvereket és felszerelést. Holttestet egyet sem.
- Magukkal vitték a testeket, uram. Hiába lõttük õket. – válaszolt a kimondatlan kérdésre az öreg batku.
- Akkor várunk batku. Ha valaki meglátja õket, azonnal lõjön, csak utána jelentsen! Ha sikerül kapcsolatba lépni a parancsnoksággal, jelentsék a helyzetünket. Erõsítést és orvost kérjenek.

És vártak. Elõször a knáz halt meg. Elvérzett lassan. Aztán Rurikot vitte el a vérébe került méreg. Majd Loboda. Aztán sorra a többiek. Azok, akik szemtõl szemben harcoltak a nidákkal. Akikre a vérük freccsent. Négyen maradtak. Jurek, a Kiemlicz testvérek és a batku. Aztán visszatértek a nidák…

< Előző		Következő >