Szerencsés Valin szállásán pihenhettük ki magunkat. Sajnos a tökéletes regenerálódásra nem volt idő, a hajónk három nap múlva indul. Minden esetre Viálász és Arslan gyógyító varázslatainak nagy hasznát vettük.

Megtudtuk, hogy Valin kifinomult mágikus érzékekkel rendelkezik, így képes megtalálni a rémet, akit el kell pusztítanunk, de sajnos a megöléséhez már nincs elég hatalma. Mágiájának köszönhetően Ioposban képes kijátszani a mágikus védelmet és átjuttatni minket a falon, észrevétlenül.

A rémről annyit tudott elmondani, hogy fizikai alakja számunkra nem látható, de ha megtaláljuk, ezen tud segíteni. A keresése nem is tűnt nehéz feladatnak, mert az ilyen rémek talán egyetlen gyengéje a beképzeltség. Ha érzékeli jöttünket, ő fog ránk támadni, számára elképzelhetetlen, hogy veszélyt jelenthetünk rá. Fel kell készülnünk az elemi mágia különböző formában történő megjelenésére, ezekhez ért legjobban.

Így hát elindultunk, hogy felkutassuk. 4-5 óra menetelés után tartottunk déli pihenőt, majd folytattuk utunkat. Aztán a vártnál sokkal korábban, egyszer csak jelzett Valin:
„A közelben van…. Mindjárt ideér!”

Viálász tovább nyomozott Ioposról, így eljutott Garmont könyvtároshoz, szintén a hegy mélyén lévő zárt könyvtárba. Hosszas beszélgetés után kiderült, hogy a rabszolgatartó város belső negyedébe sem be-, sem kilépni nem lehet külön engedély nélkül. Ezt mágikus őrzők garantálják, és ezt eddig sohasem sikerült kijátszani, kivéve egy valakit. Egy Szerencsés Valin nevű szélszerzet megszökött a rabszolgaságból, igaz annak már vagy ötven éve. De barátaim nem voltak ügyetlenek, sikerült megtudniuk a könyvtárostól azt is, hogy Szerencsés Valin még ma is élhet - hisz a szélszerzetek köztudottan hosszú életűek -, és utoljára az Iskarati dzsungel közelében bujkált, mikor a könyvtáros egyik ismerőse találkozott is vele.

Az is kiderült, hogy a bejutáshoz szükségünk lesz egy álcára. Így ismét a megbízónk, Elumer Or Moroth segítségét kértük. Közreműködésével az Égi Barikád nevű hajóval utazhattunk, amelyre vásároltunk annyi gabonát, amennyire csak volt pénzünk. Abban is sikerült megállapodni, hogy pár napra megáll a hajó az Iskarati dzsungel határán, amíg keressük a szélszerzetet.

Úgy döntöttünk együtt utána járunk az esetnek. Az illető, aki Galarlilt kereste egy elf volt és egy szintén elfeknek fenntartott fogadóban szállt meg és érdeklődött egykori társunk után. A fogadó a belváros meglehetősen jómódú részén működött. Előbb Arslan, majd Viálász és én mentünk be, a gyíkember kívülről biztosította az épületet. A kocsmáros, egy remek törpe szakember nem tudott használható információt a kérdezősködőről, csak hogy elf és mindig takarja a teste minden pontját, a szemét leszámítva. Végül elhatároztuk, hogy beszélünk vele. Nem árult el semmi érdemlegeset, Galarlillal akart beszélni, más nem érdekelte. Mondtuk, hogy segíthetünk, ha többet elárul céljairól, de nem ment bele. Én itt feladtam, de Sshquick és Viálász visszatértek hozzá és elmondták pontosan kik is vagyunk és hogyan tűnt el Galarlil. Ezután már az idegen is beszédesebb volt.

Miután legyőztük a kristály hajót, alaposan átkutattuk a környéket, de az egyetlen tetemen kívül nem találtuk további nyomát az eltűnt csapatnak. Fogtuk az ép tartályt és visszaindultunk a hajóhoz. Szerencsére eseménytelenül zajlott az út. Már kezdett sötétedni, de tekintettel az ellenséges dzsungelre, Viálász azonnal nekilátott a két légtartály kicserélésének. Ehhez rajta kívül senki sem értett, így segíteni sem tudtunk neki, csak azzal, hogy gondoskodtunk a biztonságáról, őrködtünk a hajó körül. Szabályosan folyt a homlokáról a veríték a folyamatos és megfeszített koncentrálás miatt. Talán már éjfél is elmúlt, mire végzett. A kapitány úgy döntött nem kockáztatja meg az esetleges ütközést a sötétben, ezért reggelre maradt a próba-emelkedés és indulás.
b
Viálászt hagytuk pihenni, ő már nem adott több őrséget aznap éjjel. Reggelre a gyógyító varázslatainak köszönhetően az egész csapat jobban lett. Simán zajlott az indulás és könnyedén értünk három nap múlva úti célunkhoz. Másodszor érkeztem Bartertownba, így természetesen újra lenyűgözött a hegyben és köré épült hatalmas város.

Miután megnyertük a párharcot, rövid pihenő következett. Amikor egy pillanatra megláttam a szüleimet és a húgomat a hatalmas tömegben, integettem nekik és látszott, nagyon boldogok voltak. Rengetegen voltak kíváncsiak az adeptus avatásra a három falu lakói közül, adeptusok és egyszerű emberek egyaránt. Készültünk a következő harcra, figyeltük az aktuális küzdelmet, mikor váratlanul megjelent valami a küzdőtér felett. Rossz érzés tört rám, azután pár pillanat alatt felismertük az elf kinézetű, fehérje nélküli kékszemű rémet, akivel pár napja összecsaptunk. Megfagyott a levegő, ahogy a hír végigterjedt a tömegen. Néhányan közelebb akartak menni, mások kezdtek kimenni az arénából. A Rém kihívást intézett a falunk vezetőjéhez, (Viálász nagyapjához, Farget mesterhez) mondván még van egy rendezetlen számlájuk. Persze, mivel sok évvel ezelőtt egyszer már legyőzte őt a mester, most sajnos visszatért. Azután sorban megjelentek a Rém követői. Régen meghalt adeptusok a faluból és máshonnan tűntek fel az oldalán, valami fertelmes varázslat révén. A mi adeptusaink is kezdtek felsorakozni, hogy felvegyék a harcot. Elszomorodva vettem észre, hogy a két szomszédos kaer adeptusainak nagyobb része inkább kimaradni akart a küzdelemből, mondván, ez nem az ő falujuknak az ügye…. Mintha egy rémet megállítana a faluhatár?!

Szóval álltunk egymással szemben. Mi, egy legalább 10 lépés mély gödör alján, ahová legurultunk a padka megcsúszása után, a trollok pedig felettünk. Minket derékig betemetett a kavics és a homok, Viálász pedig két tűz között, fent a meredély szélén méregette a trollokat.
-O’szt van-e nálatok grifftojás? – kérdezte a legokosabbnak látszó.
Arslan magához ragadta a kezdeményezést és elmagyarázta nekik, hogy azért voltunk akkor és ott, útban a hegycsúcsra, mert még nincs nálunk tojás. Ez alatt én kiszabadítottam magam a kövek közül, majd Sshquicknek és Arslannak is segítettem kikecmeregni.
Jól haladt a tárgyalás, de volt egy troll, amelyik a többinél is sötétebb volt, az mindenáron tőröket akart belénk dobálni, mintha tűpárnák lennénk. Mondtam is neki, hogy felmegyek és kiverem a fejéből az ötletet, de mielőtt eldurvult volna a helyzet, váratlan dolog történt. Darazsak jelentek meg a fal tetején és elkezdték körbe dongani a vitapartnereinket. Hiába próbálták elhessegetni őket, csak egyre több lett és mindegyikükre jutott belőlük. És amikor már teljesen csak a rovarokra figyeltek, szó szerint a semmiből megjelent közöttük néhány ismerős alak és pár ütéssel szétkergették az egész csapatot. A jövevények pedig a falunkbéli elfek voltak, a szokásos szélszerzettel kiegészülve. Így estünk cseberből vederbe, legalább is ezt gondoltunk. Egyikük hátán hatalmas kaptár volt, abból hozta elő az óriás darazsakat. Sshquick szerint a kaptárban van a királynő, mind közül a legnagyobb, rajta keresztül irányítja a rajt az állatszelídítő.

Az első pár napban nem akartunk semmit sem csinálni, csak mesélni és hallgatni az otthoniak történeteit.
„Elveszett a kis Olbarr, a szomszéd fiú. Már azt hitték farkasok falták fel, mire előkerült két nappal később.”  
„Idén sem lett igazán jó a termés, végül a jég elverte a felét.”
„Azt beszélik Fertila, a szatócs lánya, összeszűrte a levet valami szomszéd falubeli semmirekellővel.”

A hosszú úton nyilvánvalóvá vált, hogy bármelyik feladatunk az utolsó is lehet, ezért még fontosabbnak éreztem, hogy csapatom Krónikása legyek. Aki évek múlva elolvassa az írásaimat, újra átélheti Anszoleán és a többiek kalandjait. Így a pénz helyett a hírnév előtérbe került számomra. Nem szeretném, ha egyszerűen elfelejtenének, ha valami bajom esik. És nem hagyom Anszoleánt sem elfeledni.

Gördülő Kavics néven mutatkozott be a kőember, aki hozzánk szegődött. 68 éve egyedül tért vissza a felderítésről, miután majd’ mindőjüket egy rém megölte. Csak egyetlen társa élte túl az esetet, de neki is eszét vette a sok rettenet amit látott. Valamiért fejébe vette, hogy tudja az utat és otthagyta kísérőnket, letért az ösvényről, bele a reménytelen feketeségbe. Gördülő Kavics megtett mindent, hogy lebeszélje, végül tette a kötelességét és visszahozta az utolsó előtti lámpást.
Készülődés közben Galarlil váratlanul magához tért, kutya baja volt. (Lehet, hogy mostanáig csak kényelmesen akart utazni? Nem hiszem…) Teljes létszámmal indultunk meg a kijárat felé. A különös zöld lámpa, más számára láthatatlan lábnyomokat mutatott a folyosók padlózatán. Gördülő Kavics elmondta, ezeket követve kifelé haladunk.
Órákat meneteltünk, rengeteg folyosón, elágazáson, termen és szűk járaton áthaladva, mikor kezdett eluralkodni rajtunk a reménytelenség és a félelem. Gördülő Kavics észrevett valakit és megindult felé. Én nem láttam senkit, de abban a sötétségben ez nem is csoda. Az illető távolodott, Kavics pedig az ösvényről lekanyarodva követte. Rájöttem, hogy baj lesz, ha elhagyjuk a jelölt utat és a többiek is, így együtt vetettük magunkat utána. Morg, Galarlil és én letepertük, Borisz pedig elkapta a lámpást, nehogy baja essen. Mindenki ivott egy kis tintát, ettől megnyugodtunk, kivéve Gördülő Kavics, aki állította, hogy régen elveszített társa várja a sötétben, az Ő feladata megtalálni és hazavezetni. Semmilyen ész érv nem tudta meggyőzni arról, hogy már nem élhet, de ha élne, magától jönne a lámpához és Kavics is csak elárulja népét, ha elpazarolja a lámpást és az esélyt a kijárat felfedezésére. A lámpást átadta nekünk, majd eltűnt a sötétben. Tehetetlenül álltunk, nem tudtuk mit tegyünk? Talán erőszakkal kellett volna tovább vinni? Azt hiszem igen. De nem avatkoztunk közbe és pár másodperc múlva már a lépteit sem hallottuk a furcsa közegben. Biztos vagyok benne, hogy nem sokkal később meghalt.
Folytattuk az utat és további néhány óra múlva fényt vettünk észre. Mikor közelebb értünk hihetetlen dolgot láttunk. A Kaer egykori kapuja beszakítva, darabokban hevert előttünk, évszázados mementóként. Itt fertőződött meg a benti világ a rémek mocskával. És a kapun napfény szivárgott be! Végre elértük a felszínt!

Amikor a sérüléseket Viálász megvizsgálta és bekötözött minket kiderült, hogy én vagyok a legrosszabb állapotban. Így számomra szigorú pihenést írt elő, egészen az indulásig. Morg, a troll társunk szinte érintetlenül vészelte át az ütközetet.
Azon már nem is csodálkoztunk, hogy a törpék nem tudták a továbbvezető járatok hová lyukadnak ki. Nem olyan régen foglalták vissza az orkoktól ezt az erődítést, mivel az orkok intenzíven próbálják bekeríteni a törpe birodalmat, amit persze ők nem hagynának. Szóval vissza hódították és az egyik irányban az orkok vannak, de állítólag ott heves harcok vannak a gyíklényekkel. A másik irányban egykor az obszidián emberek éltek, de arról nem jött vissza még egyetlen felderítőjük sem.
Ez utóbbi irány döntöttünk, hiszen az obszidián emberek (vagy szikla emberek) felé igyekszünk és nem hiányzik egy súlyos háborús övezetbe keveredés.
A sötét barlangban a szokásos letargia kezdett eluralkodni rajtunk, így idejekorán magunkhoz vettük a tinta adagunkat, megelőzendő a nagyobb problémákat, vizionálásokat. Néhány óra után egy barlangcsarnokba értünk, melyet óriási gombák leptek el. Szabályos gomba erdőre gondolok, több méteresek is voltak közöttük. Sshquick barátunk nyomokat talált, ezeket követve, lassan haladtunk előre. Kellemetlen érzésem támadt, mintha követnének minket. Ekkor Galarlil lábával hozzáért egy gombához, amelyhez nem kellett volna. Egy puffanás, és hatalmas spórafelhő töltötte be a teret, félig megbénítva az érzékeinket.